Hogyan látták őseink a világmindenséget? Hogyan látják a tudósok, és hogyan mi? Mit tudhatunk meg a tudomány eredményeiből, és a tudósok miért állítják, hogy a tudományos ismeretek nem örök érvényűek? Az ember örök kérdező lény marad.

Őseink tágra nyitott szemmel nézték a világot. Látták mindazt, ami elkápráztatta őket: a Napot, a Holdat, a megszámlálhatatlan csillagot az égen. Ősidőkre nyúlik vissza a látott világ iránti érdeklődés. Mi az, ami van? Mióta van, ami van? Meddig lesz, ami van? És főleg: miért van, ami van? Lehetetlen felsorolni a rengeteg választ, amelyeket őseink ezekre a kérdésekre adtak. A kérdések és feleletek könyvtárakat foglalnának le. A nap szülötte lexikális tudással rendelkezett, mégis azt érezte, hogy a titkok világában tapogatózik.

Tudós kortársaink már évtizedek óta elérhetetlen távolságokba kerültek. A kínai nyelvet könnyebb megtanulni, mint a modern asztrofizika szaknyelvét. Mit kezd az egyszerű ember a szakkönyvek garmadával, az újabb és újabb felfedezésekkel? – Semmit, az okosokra hagyja, hiszen már Einstein relativitáselméletét is csak madártávlatból lehet követni. Minden képzeletet felülmúl – mondjuk gyakran. Nos, a világmindenség valóban minden képzeletet felülmúl. Elképzelhetetlen, amit képletek, számsorok, tudományos eszmefuttatások elénk tárnak, ki képes ezek között eligazodni?

Amikor gondolatainkat hagyjuk elkalandozni, és azon merengünk: Mi lenne, ha…, elménket eltereljük a megszokott gondolkodási sémáktól. Az efféle „ábrándozás” a kreativitás fő forrása. Ha őseink nem kérdezték volna, hogy mi lenne, ha…, sohasem készítettek volna szerszámokat, nem nemesítettek volna növényeket, nem rajzoltak volna képeket, nem kísérleteztek volna írásjelekkel gondolataik rögzítésére. A kreatív ember nem elégszik meg ismereteivel, többre vágyik. Nem a kitaposott, megszokott utat járja, belevág az ismeretlenbe. Hirtelen felvillanó ötlete mindig valami újat hoz felszínre. A kreatív ábrándozás vezetett az ipari forradalomhoz, a számítógép feltalálásához, az űrkutatás beindításához.

Közismert példát is említhetünk, ami igazolja, hogy a kreativitás néha nemzedékről nemzedékre öröklődik. Johann Sebastian Bach családjából muzsikusok egész sora került ki, három közülük híres zeneszerző lett. Ám az ilyen, nemzedékeket átfogó kreatív adottság ritka, a „kreatív gén” alig öröklődik. A gyermekkor a legkreatívabb életszakasz. Az iskoláskort még el sem ért kisgyermekek építőkockákat rakosgatnak, rajzolnak, beszéltetik bábfiguráikat. A „csináljunk úgy, mintha” típusú játékok a kreativitás ösztönzői. A gyermek leleményességének fontos fejlesztője a „miért” és „és miért nem” folytonos ismétlése. A feltalálók a gyermekkor kíváncsiságát felnőttkorban is megőrzik.

Verne Gyula Utazás a Holdba című regénye a világűrbe kalauzolja az olvasót. A szerző leírja a súlytalanság állapotát, a rakéták működését, az égitestek vonzását. Az író megálmodta a televíziót, a lézerkészüléket, a számítógépet, a hangosfilmet, és ki tudja, hogy még mi mindent elképzelt, amit nem vetett papírra. De talán még az ő szárnyaló fantáziájában sem jelent meg a világhálón vetélkedő nagyszülő–unoka „együttes”, a divatba jött szellemi játék. Mi ennek az izgalmas szellemi tornának a menete? – A kisgyermek tudja már a számítógépet kezelni, hiszen szinte azzal jött világra. A nagymama erre képtelen, viszont tudja, mit kell keresni. A versenyzőknek például meg kell mondaniuk, hogy mikor volt a Dózsa György-féle parasztfelkelés, és ki fojtotta azt vérbe? A kisunoka soha nem hallott az eseményről, a nagymama viszont ismeri a tragédia helyét, a hadvezér nevére is emlékszik, de a kért évszám nem ugrik be. Sebaj, megvan a megoldás: az internet keresőprogramja. Az unoka közbelép: nagymama, kattints a keresőgombra, gépeld be a keresett szót, majd újabb kattintás, és máris láthatod a kért adatot. A sikeres nagymama–unoka páros sok nehéznek tűnő feladatot könnyedén megold.

A fejlődés szédületesen magas szintjére jutottunk. A tudomány jelen van gazdaságban, társadalmi struktúrákban, politikában, átszövi mindennapi életünket. Ma már csak a szó klasszikus értelmében beszélhetünk tanulmányi végzettségről, valójában a befejezetlenség jellemzi életünket. Nincs az a diploma, amelynek birtokosa nyugodtan hátradőlhet, mondván: végre révbe jutottam. Az információk tengerén úszunk, és csak a hit nyújt biztonságot, hogy majd partot érünk, ahol kiköthetünk.