A Biblia komor képet fest a bűnbeesést követő állapotról: „Az Úr az embernek ezt mondta: mivel hallgattál az asszony szavára és ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és porba térsz vissza.” (Ter 3,17–20)
Az ember elveszítette ugyan korábbi kiváltságos helyzetét, de nem feledte előbbi boldogságát, és főleg azt nem, hogy Isten őt a maga képére és hasonlóságára teremtette. Lelkében az édenkert utáni vágy továbbra is élt: ismét megszerezni Isten barátságát. A költő lelkében az ősi vágy így visszhangzik: „Embernek lenni! Csak embernek, semmi egyébnek, / de annak egésznek, épnek (…) És Isten-lehelte szépnek!”
Jánosi Béla a félig hívő, félig ateista Kant eszméinek jeles tudora volt. Kant a felvilágosodás korában azt hirdette, hogy a transzcendens világról semmi bizonyosat nem tudunk, annak létét csak sejtjük. Istent akár ki is lehet iktatni a humanista eszmerendszerből, de pedagógiai szempontból mégsem tanácsos ezt a merész lépést megtenni. Másodrendű szerepet kell szánni a vallásnak, legyen az szimbólum, az erkölcsi értékek védelmezője. Jánosi Béla elsősorban esztétának vallotta magát, az esztétikai szépben kereste, és megtalálta Istent.
A művészet az örök szép utáni vágy visszatükröződése, ugyanaz, mint ami a vasárnap fénye a szürke hétköznapok világában: ünnep, amely kiemeli az embert az anyag vonzásából, elhiteti vele, hogy a robot csak tartozéka, nem lényege az életnek. Az ember az elillanó örömökön túl örök ünnepre született. Az egyház is csak azért kongat lélekharangot a bűnök felett, hogy beharangozza az eljövendő örök ünnepet, meghirdesse a szenzációt: Isten kiengesztelődött az emberrel, a teremtés hajnalán elhangzott átok érvényét veszítette. Az embernek nem kell örökkön-örökké arca verejtékével ennie kenyerét, meghívást kapott az örök ünnepre, a túlvilági menyegzőre.
A művészet nincs korhoz kötve, minden kor számára mondanivalója van. A remekművek túlélik alkotóikat. Az író tollával, a festő ecsetjével, a szobrász vésőjével írja be nevét a későbbi nemzedékek emlékezetébe. A művész az apollói fátyol selymét borítja a kaotikus világra. Minden művészi alkotás egy csipetnyi halhatatlanság.
Múltunk művészete az alkotó magyar lélek hiteles kifejezője. Jóllehet a tatárdúlásnak, hosszú török elnyomásnak, Habsburg-kiszolgáltatottságnak, a Kárpátokon túlról jövő betöréseknek számtalan alkotás áldozatául esett, mégis szép számban maradt fenn hiteles emlék, amely az alkotó magyar fantázia tükörképe. Várak, erődítmények, templomok, könyvtárak, apró művészi metszetek ugyanazon nemzeti lélek kivirágzásai, amelyek történelmünket, művészetünket áthatották. Idők folyamán voltak fellendülések és megtorpanások, de a szellemi élet jelei a legmostohább körülmények között is mutatkoztak.
Az erdélyi művészet csatlakozott az európai szellemi áramlatokhoz, és a külföldről érkezett hatásokat, új stíluselemeket saját ízléséhez, szellemi alkatához igazította. Más nemzetektől nemcsak kapott, hanem a magáéból adott is. Idehaza külföldi művészek segítették a kibontakozást, ugyanakkor magyar művészek gyarapították a nyugati kultúrát. A magyar turistát kellemes meglepetés éri, ha a távoli szigetországban a canterburyi székesegyházban Mészáros Andor nevével találkozik.
Műkincseink számtalan esetben külföldre vándoroltak. A prágai várban őrzik Szent István kardját, ugyanitt található a Kolozsvári testvérek híres Szent György-lovasszobra, Bécsben látható Bocskai István ékköves koronája, a román állam által elorzott Batthyány-könyvtárban őrzik az Arany Kódex egy részét.
A magyar művészet végigkísérte történelmünket hosszú útja során, rózsákkal és tövisekkel, a dicsőség pálmáival és a vereségek keserűségével. Alkotásai kőbe vésett katedrálisként, színekben pompázó nagy képeskönyvként szemléltetik, magyarázzák múltunkat. A magyar művészet történelmünk nagy illusztrátora, nélküle nemcsak külsőségeiben, de szellemiségében sem érthetjük meg a letűnt századokat.
A művészetben a kozmosz szépsége, plátói ideái csillannak fel, a művészi szép emlékeztet a teremtett világ fönségére, harmóniájára, amiről a zsoltáros így zeng: Isten nagyságát hirdeti az ég, a mennybolt vallja kezei művét.