A véges és végtelen határán

Audio file

A régi történet szerint egy ifjú nekivágott a nagyvilágnak, hogy ismereteit gyarapítsa. Ismeretlen országokat, népeket, kultúrákat akart látni, hogy a világról hiteles képet alkosson. A látottak azonban nem elégítették ki kíváncsiságát, többre vágyott. Felkeresett hát egy szerzetest, és elmondta: a látható világ értékei, szépségei után a láthatatlan világba is be akar tekinteni, és ehhez segítséget kér. A szerzetes elgondolkodott, aztán az ifjút az ablakhoz vezette. Nézz ki, mit látsz? – kérdezte. Az épületeket, az utcát, a járókelőket – hangzott a válasz. A szerzetes ezután a szoba sarkában lévő tükör elé vezette vendégét, és újra feltette a kérdést: Mit látsz? – Önmagamat – felelte az ifjú. – Nos, fiam, amint látod, az ablak is, a tükör is üvegből készült, mégis más a rendeltetésük. Egyik a külső világot tárja eléd, a másikban önmagadat láthatod. Ha a láthatatlan világba akarsz betekinteni, akkor ne ablak, hanem tükör elé állj. Látni fogod önmagadat, és önmagadban feltárulkozik a láthatatlan világ. Légy kitartó, mert az önmagadhoz vezető út nagyon hosszú, kevés ember járja azt végig.

Kutatóközpontok, laboratóriumok elszigetelt csendjében a tudósok éjt nappá téve kutatják az anyagi világ rejtelmeit. A világtól elszakadt szerzetesek a kolostorok könyvtáraiban, celláiban rózsafüzért morzsolgatva keresik a kapcsolatot az anyagon túli, természetfölötti világgal. A kutató elme a látható és láthatatlan világ megismerésének megszállottja. Titkok után kutat, noha ő maga a legnagyobb titok. Minthogy teste is, lelke is van, egyaránt tartja a kapcsolatot az anyagi és szellemi világgal.

A tér erővonalai, az idő sodrásában a fejlődés virágaként jelent meg az ember. A világegyetemben nincs hozzá hasonló. Nagysága hegycsúcs, nyomorúsága szakadék. Egy kozmikus körhinta szédületében él, a Nap körüli bolygókra szól menetjegye, noha utazása pontos célját csak találgatja. Drámai feszültségek erőterében játssza szerepét a Föld forgószínpadán, melynek díszletei a változó évszakok, a nappalok és éjszakák.

Az ókori bölcs felkiáltott: sok csodálatra méltó dolgot láttam a Nap alatt, de az emberhez hasonló lényt nem találtam. Ha a bölcs ma élne, még inkább elcsodálkozna a környezetét átalakító, a lét titkát kutató emberen.

Valóban, az ember a legnagyobb csoda. Teste lenyűgözően szép, a teremtett világ egyetlen példánya. Ősidők óta elkápráztatja a művészeket. Agya félfolyékony elektronikus gépezet, amely magában foglalja a filmfelvevőt és leadót, a rádiót és televíziót, magnetofont és telefont, hő- és egyensúlymérőt, és talán még titokzatos radarkészülékkel is rendelkezik, amellyel távoli információkat észlel, és ki tudja, hogy mi minden más értékkel is rendelkezik, amelyek ma még ismeretlenek. Hátgerince statikai mestermű, vagy mit mondjunk szívéről, amely fáradhatatlan önműködő energiaforrás, érzékszervei az információszerzés remekei. És mindezeken túl az ember igazi szenzációja nem biológiai alkatában, hanem szellemiségében rejlik, olyannyira, hogy a végtelen számára a végső határ.

Kultúrája csodálatos, templomokkal, a művészet és tudomány palotáival veszi magát körül, megalkotja a maga egyedi világát. Ösztönei az állatvilághoz állnak közel: veszély esetén tigris és oroszlán, a létért való küzdelemben a végsőkig kitart. Alázat és vakmerőség, őszinteség és képmutatás, elragadtatás és kétségbeesés, hit és istentagadás: mindez együtt van jelen életében.

Az ember a béke hírnöke, ugyanakkor ellentmondás jellemzi. Zaklatottságában nyugalomra vágyik, a békében pedig nem tud mit kezdeni nyugalmával, újabb romboláson töri fejét. Gyakran embertársa életére tör, ugyanakkor halottait kegyelettel eltemeti. Különös, hogy élete megrövidítésére csaknem annyi energiát fordít, mint élete meghosszabbítására. Értékeit akkor kezdi megbecsülni, felfedezni, amikor azokat már elveszítette. Ahogy növekszik tapasztalatban, úgy fogyatkozik illúzióiban.

Az ember életszakaszait talán Goethe jellemezte legtömörebben: gyermekkorában realista, ifjúkorában idealista, felnőttkorában szkeptikus, öregkorában misztikus. Élete olyan, mint egy befejezetlen regény, Isten nélkül nincs válasza a végső miértekre. Sorsa próbatétel, kihívás, ami folytonos küzdelemre ösztönzi. Szeme mielőtt lecsukódnék, kérdőleg tekint az ég felé: mi értelme volt létének, küzdelmeinek? Egyaránt magán viseli a halandóság és halhatatlanság jegyeit. Lélegzetelállító nagysága abban rejlik, hogy végessége ellenére képes befogadni a végtelent.