A történész rostája nem tökéletes, gyakran értékes magvakat is kihullat. Ez a rosta olykor még szakadozott is, jobb sorsra érdemes, az utókor számára tanulságos feljegyzéseket is könnyen ocsúba ejt. Ezért tanácsos a történész rostáján kihullatott eseményeket időnként átvizsgálni. Felfedezni történelmi személyiségeket, politikai irányzatokat, feledésbe ment eseményeket, hogy azok hitelesebbé, színesebbé tegyék szemléletünket. A történeti kutatás gyakran meglepetésekkel áll elő, olyan részleteket tár fel, amelyek az ismert képet árnyalják, új színben tüntetik fel.
Cserei Mihály szép magyarsággal, eleven, sodró stílusban megírt könyve művelődéstörténetünk értékes emléke. Nem véletlen, hogy az erdélyi nemesség kedvelt olvasmányai közé tartozott, amelyben megelevenednek a tatárral, törökkel, Habsburgokkal küzdő, belső hatalmi harcokban vergődő Erdély eseményei a maguk változatos, színes részleteiben. Megismerjük a Rákócziak, Bocskaiak, Apafiak korának politikai, diplomáciai, hadászati eseményeinek mindennapi részleteit. A fejedelmi udvar vadászatainak, mulatságainak bemutatása érzékelteti, hogy eleink is hús-vér emberek voltak, a feszültségben lazítást kerestek, a hétköznapok szürkeségét az ünnepek örömében oldották fel.
„Súly alatt nő a pálma” – tartja a közmondás. A szállóige igazát az erdélyi fejedelemség története is igazolja. Az új ország kényszerből jött létre a történelmi Magyarország széthullása idején. Ám a török fennhatóság alá került fejedelemség rövidesen részt vett az európai politika alakulásában. A sikeres erdélyi fejedelmek ráéreztek, miként lehet körültekintő diplomáciával a töröktől való függőségi viszonyt látszólagossá tenni. Az erdélyi fejedelmek nemcsak a Portához fűződő politikájukat alakították, hanem bölcs belpolitikájukkal alattvalóik javát is szolgálták. Létrehozták a kis ország különböző jogállású népeinek rendezett, törvény szabályozta együttélését. A felekezeti sajátságokat szavatolva vallási toleranciát hirdettek és valósítottak meg. Túlzás a kis országot – Móricz Zsigmond szavaival élve – „tündérkertnek” tekinteni, de bizonyos, hogy az akkori európai országok peremén álló Erdély az élvonalban állt az együttélés módozatainak kialakításában.
A török hatalom kijelölte ugyan az erdélyi politika mozgásterét, de mozgékonyságát, helyezkedését nem tudta ellenőrizni, korlátozni. A fejedelmi politika több húrt érintett: kénytelen volt ugyan a törökkel szót érteni, másfelől viszont megtalálta az egyensúlyt a bécsi udvar felé is, sőt olykor kapcsolatba lépett a Habsburg-ellenes nyugati hatalmakkal is. A mérleg nyelvét képezte a nagyhatalmak között. Az erdélyi fejedelmek a magyarság fennmaradását tekintették legfőbb feladatuknak. Felismerték, hogy a Habsburgok uralta magyar királyságot Erdélyből lehet és kell „sakkban tartani”.
A történész és a történeti író a múltat akarja megeleveníteni, a mai ember számára érthetővé tenni. A történész több-kevesebb kritikával illeti a história dolgában kevésbé járatos történelmi regényírót. Az író az összegyűjtött anyagból az alkotó fantázia habarcsával építi fel regényét. A történész olykor mosolyog, ha éppen nem háborog az írói önkényes beállítás láttán, ugyanakkor az író is zokon veszi, ha tisztes írói szabadságának holmi szakmai szőrszálhasogatás útját állja. A történész és író valójában nem vetély-, hanem küzdőtárs, közös céljuk a hiteles, elfogadható történelmi szemlélet kialakítása, ami hozzásegíti az olvasót a tisztánlátáshoz. Aki csak a jelenben él, annak világlátása hiányos, aki a múltat a jelenből magyarázza, az torz képet alakít ki. A múlt a jelen kiindulópontja, mint ahogy a jövő is a jelen távlati kibontakozása.
A múlt szereplői hozzánk hasonló emberek voltak. Kiállásuk vagy gyávaságuk, hitük vagy hitetlenségük, hazaszeretetük vagy árulásuk emberi természetünk ismérvei.
Nem akarunk a névtelenség tengerében nyomtalanul eltűnni. Ki az, aki nevét nem véste be az iskolapadba, az erdő fáinak kérgébe? A várfalak, műemlékek kopott köveire vésett, firkált nevek emlékeztetni akarják az utókort: voltunk, itt jártunk, itt vallottunk egymásnak szerelmet, itt arattunk győzelmet. Miért írunk naplót, életrajzot, memoárt? – Hogy átmentsünk valamit az időtlenségbe.
Mikor az ember bizonyos koron már túl van, érzi, hogy a rohanó idő egyre inkább felfalja maradék életét, amely olyan, mint a gyertyaláng, minden lobbanásával elemészti önmagát. A jelen olyan, mint a szappanbuborék, alig érintjük, máris megsemmisül, a szivárványra hasonlít, amely feltűnik, majd eltűnik. Emlékeink a múlthoz kötnek, képzeletünk a jövőben kalandozik. A múltat már azért is kedvelnünk kell, mert egykor örökre a múltéi leszünk.