Meghalhatunk anélkül, hogy éltünk volna

Audio file

A halál elleni küzdelem az élet természetes ösztönéből fakad. Az élőnek a halál oldalára való átállása természetellenes. Olyan, mint amikor a hadsereg egy része feladja a küzdelmet, és átáll az ellenség oldalára.

Az öngyilkosság nem ismer országhatárokat. A statisztikák szerint a világon naponta több ezer ember vet véget életének. Megdöbbentő, hogy az öngyilkosok háromnegyede nő. A halál félelmei megkörnyékezik a világot, ha az élethordozó, az életet tovább adó nő saját életével nem tud mit kezdeni.

A kamasz öngyilkosságára találunk még némi magyarázatot: valószínű, hogy nem fogta fel a halál mibenlétét, a halál számára valamiféle segélykiáltás vagy bosszúállás a számára elviselhetetlen világgal szemben. A felnőtt, időskorú öngyilkosok koporsója mellett a hozzátartozók, barátok borzalmas perceket élnek át. Nem képesek szabadulni a megválaszolatlan kérdések lidércnyomásától: miért tette? Fordult-e valakihez, hogy lelki támaszt, vigaszt kapjon? Miért nem közölte, mi nyomja a lelkét? Ha több megértést, szeretetet kapott volna, talán nem tette volna meg a tragikus lépést.

A naplemente minden hal számára nehéz – mondja az öreg halász Hemingway regényében. De miért kell a delet vagy délutánt alkonnyá, éjszakává változtatni? Úgy tűnik, hogy az öngyilkosság gondolata már akkor, remekműve megírásakor foglalkoztatta az írót.

Szikszai Jenő végzetes lépésén elgondolkodhatunk. Életrajzi adatait olvasva, munkásságát nyomon követve tettére talán találunk némi magyarázatot. Szikszai Jenő az ateista propaganda és román nacionalizmus légkörében tudatosan felvállalta magyarságát, és diákjait is ilyen szellemben nevelte. Tanári tevékenységét nemcsak foglalkozásnak, hanem hivatásnak tekintette, az egyre apadó magyar tagozat megmentéséért határozottan síkra szállt, ezért ideológiai elhajlással és rendszerellenes tevékenységgel vádolták. Többszöri figyelmeztetés, fenyegetés ellenére sem volt hajlandó tevékenységét abbahagyni, hangvételén változtatni. Az 1970-es évek végén, amikor már-már úgy tűnt, hogy az ideológiai légkör enyhült, akkor csapott le az állambiztonság. A kihallgatások, a házkutatások, a súlyos testi bántalmak traumáját nem tudta elviselni, ezért üldözői elől a halálba menekült.

Az ideológiai elhajlás a kommunista diktatúra szótárában piros betűs fogalomként szerepelt. A vegytiszta kommunista eszméktől való eltérést nemcsak ideológiai tévelygésnek, hanem a reakciós elemek, az osztályellenség rendszert felforgató tevékenységének tekintették. A besúgói rendszeren alapuló ideológiai tisztogatásnak számtalan ember áldozatául esett.

A kommunista rendszerváltás elején, hogy milyen ideológiai viták dúltak, azt az Utunk, a Romániai Magyar Írószövetség lapja hűen tükrözi. A nagy számban megjelenő lapban közel egy éven át folyt az indulatoktól sem mentes vitasorozat, amit a kabaré nyelvén a tollforgatók vetélkedőjének nevezhetünk. Íme egy csipetnyi ízelítő!

A vita Dsida Jenő költészetének értékelésével kapcsolatban kezdődött, amelyet P. Z. írása robbantott ki. A szerző szerint Dsida Jenő nem volt forradalmár költő, de versei haladó szelleméhez nem fér kétség. Sz. A. elvtársat ez az írás felháborította, nyomdafestéket alig tűrő válaszában Dsidát konzervatív, nacionalista, proletárellenes alaknak bélyegezte, aki az erdélyi mágnások kedvenceként a fasizmusnak híveket toborzott. Erre P. Z. Dsidát védelmébe vette, a költőt abba a hömpölygő folyamatba helyezte, amelybe különböző sodrású patakok és folyók ömlenek, és amelyet úgy hívnak: magyar irodalom. P. Z. nem sejtette, hogy ezzel a nyilatkozatával a saját politikai peréhez vezető utat kikövezte. Az ideológiai elhajlásért keményen meg kellett lakolnia.

Az ideológiai harc egyre fokozódott: M. J. kifogásolta, hogy a felszabadulás utáni irodalom teljesen kiiktatta a két világháború közötti baloldali írókat. N. I. ellentmondott, szerinte M. túl messzire ment, amikor Bánffynak is helyet igényel az erdélyi magyar irodalomban. N. I. Bánffyban csak az arisztokratát látta, szerinte jó író csak munkás és paraszt származású lehet.

Az elmérgesedett vitát végre le kellett zárni, ezért az Írószövetség ülésén megjelent a Párt román nemzetiségű ideológusa, aki csitította a vitatkozó elvtársakat, együttműködésre szólította fel őket, majd kifejtette: az író kötelessége a szocializmus építése során felmerülő akadályokat felfedni, a Párt irányelveitől elhajló irányzatokat leleplezni, az osztályellenséget elhallgattatni, jobb belátásra bírni.

Szikszai Jenő később ennek a tisztogatásnak lett késői áldozata. Egyenes gerinccel vonult a túlvilágra.