Hazám, az ám!

Audio file

A tragikus körülmények között elhunyt Diana hercegnő temetésén százezrek tolongtak London utcáin. Amikor a gyászmenet elhaladt, a BBC riportere az út szélén állókat faggatta. Azt kérdezte: mit éreznek ezekben a szomorú percekben? Az egyik lány sírással küszködve alig tudott megszólalni, majd könnyek között dünnyögte: boldog érzés angolnak lenni még ezekben a gyászos pillanatokban is, amikor a nemzet utolsó útjára kíséri honfitársát.

A költő hasonló fájdalmat élt át, amikor papírra vetette: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek (…) Hány fiatal szívet, tele sok szép földi reménnyel / Sújta le kegyetlen itt a riadó csatavész! / Élte kies tavaszán kora sírt hány ifjú halála.” (Kisfaludy K.) A magyar költészet szorosan összefügg a hazaszeretettel, aminek az a magyarázata, hogy küzdelmes volt a nemzet történelme. Ahogy a lírában a kesergő szerelem jobb téma a boldog szerelemnél, úgy a nemzet nyomorúsága, az elveszett csaták, elfojtott forradalmak termékenyebben hatnak a költőre, mint a nyugalmas polgári jólét napjai. A költő együtt sír a sírókkal, együtt ujjong az örvendezőkkel.

A katonai kiállás, hajmeresztő bátorság példája a Vöröstoronyi-szoros védelmének epizódja. Annak idején a kakastollas rendőrök a magyar határ védelmét felügyelték. Az volt a feladatuk, hogy a csempészeket, szökevényeket feltartóztassák. Amikor 1918-ban az Erdélybe betörő román hadsereg előőrsei a magyar határon megjelentek, a néhány kakastollas rendőr felvette ellenük a harcot. Olyan elszántsággal küzdöttek, mintha mögöttük is hadsereg állt volna. Az összecsapás tragikomikuma az volt, hogy a román hadvezetés elhitte, hogy a magyar hadsereggel került szembe, ezért megtorpant, és napokon át vesztegelt. Az állóháború csak addig tartott, amíg a néhány vitéz mind egy szálig el nem esett.

A fegyveres összecsapások korszaka remélhetőleg lezárult, már csak a biológiai fegyver érvényesül. Erdélyben, kisebbségi nehéz helyzetünkben gyönge vigasz, hogy korántsem csupán magyar jelenségről van szó: fogy az uralkodó román nemzet is a kivándorlás és a demográfiai visszaesés következtében. Ők átvészelik a válságot, mi, magyarok alig. A harcmezőkön jeleskedtünk, olykor önmagunkat is felülmúltuk, de félő, hogy a biológiai küzdelemben végképp alulmaradunk. Nem voltunk képesek Erdélyt benépesíteni, mint ahogy eleink sem a Kárpát-medencét. A latin nyelvben a „morior” (meghalni) és a „moror” (vesztegelni) igék megtévesztésig hasonlítanak egymásra. Értelemszerűen: a veszteglő, fejlődésképtelen élet már a halál előjele. És ha veszteglünk, akkor biztosan meghalunk, pontosabban kihalunk.

1848 tavaszán az önálló magyar hadügyminisztérium létrejöttekor a magyar tisztek – köztük Nagy Sándor József honvédtábornok is – az új magyar alkotmányra esküdtek fel. Esküjüket hazaszeretetből, katonai becsületből híven megtartották. Ezért irányult ellenük a vérszomjas Haynau dühe. Az újságok hetek múlva is újabb kivégzésekről számoltak be, és százakra rúgott azoknak a katonai és politikai vezetőknek a száma, akiket az ország különböző tájain katonai vészbíróság elé állítottak, elítéltek vagy halálba küldtek. Viharos múltunkban sokszor előfordultak hasonló kilátástalan helyzetek, amikor már-már úgy tűnt, hogy a nemzet nem képes átvészelni a tragédiát, de ilyenkor mindig előléptek a bátrak, akik halálmegvető elszántsággal küzdöttek, bátorították a csüggedőket. Az emlékművek, emléktáblák országszerte rájuk emlékeztetnek. A történelmet már azért is ismerni kell, hogy a jelenben élők a múltból erőt merítsenek.

A felejthetetlen gyásznap a forradalom eszméihez való ragaszkodásnak, az önfeláldozásnak örök emléke. A nemzet lelkében tudatosult, hogy a szabadságharc nem volt hiábavaló. Amiért október hatodikán az aradi vértanúk meghaltak, az március tizenötödike eszményében igazolást nyert. A szabadságharc szelleme misztifikálódott a nemzet lelkében. Szimbólummá vált, a nemzet egységének, a polgárosodásért vívott küzdelemnek örök mementója marad.

Március tizenötödike őrzi eredeti üdeségét, ünnepélyességét, varázsát. A Kárpát-medence és a világon szétszóródott összmagyarság a márciusi ifjak hitével tekint a jövőbe. 1849. október hatodika gyásznap volt, de azóta a gyász örömre fordult. A sírásra akkor megvolt az ok, most viszont elérkezett a hálaadás ideje. Köszönetet mondani azért, hogy a magyarságot nem sodorta el a sors zivatara. Beteljesedett az Írás jóslata: „Akik könnyek között vetnek, örvendezve aratnak.”