A hely szelleme

Audio file

A régi római vallásban a hely szelleme (genius loci) az egyén vagy a közösség védőistene volt. Ma azt a sajátos szellemiséget, légkört jelenti, amelyet egy hely magából sugároz. Sokan felteszik a kérdést, hogy van-e erdélyi sajátos gondolkodásmód, szemlélet, szellem, ami csakis az erdélyi emberre jellemző? A kérdésre Nagyenyed igenlő választ ad. Ez az iskolaváros rányomta bélyegét az itt tanuló diákok nemzedékeire. Ötször, ha nem hatszor pusztult el, csak kövei maradtak, és időtálló szellemisége, amely ha minden elveszett is, később újjáépült.

Az erdélyi magyar városok átalakításuk után is számunkra magyar városok maradnak, hiszen múltunk kőbe vésett emlékeit őrzik, a szellemi élet nagyjai többnyire ezekben a központokban gyarapították tudásukat. Egy-egy ünnepen, kulturális rendezvényen fel-felvillannak a letűnt idők fényei.

Az ifjú nemzedék alig ismeri a magyar múltat, az erdélyi magyar városok története majdhogynem ismeretlen számára. Hiába vigasztaljuk magunkat: „A vér nem válik vízzé” – a múlt ismerete nélkül lassan elfogy körülöttünk a levegő. Nehéz ma hű képet festeni Nagyenyedről, külső arculatát úgy bemutatni, hogy a város szellemiségét is tükrözze, a látogató letűnt idők örömteli és tragikus eseményeiből is ízelítőt kapjon. A város régiségei után érdeklődőnek feltűnik, hogy a polgárok közömbösen mennek el egymás mellett, mintha nem is ugyanannak a városnak lennének polgárai. A járókelők közül sokan alig értik egymás nyelvét. Az idős polgárok azért, mert Bethlen Gábor nagyságos fejedelem városában kellőképpen még nem sajátították el az ország hivatalos nyelvét, a betelepülők pedig nem törik magukat, hogy megértsék a más nyelven beszélő őslakókat, otthon érzik magukat. Legkevésbé sem érdekli őket mindaz, ami a múltban itt történt, az évszázados kövek semmit nem mondanak számukra, az ő múltjukat az érchegység őrzi, a mondák, legendák világa.

Nagyenyed sok mindennel büszkélkedhet, többek között több országgyűlés színhelye is volt. A Bethlen Kollégium hírneves lett: az idesereglett szegény erdélyi diákok itt a szellem kincseivel gazdagodtak. Eleink tudták, hogy a természeti kincsek mellett a kiművelt emberfőkben rejlik a legnagyobb érték. A Kollégium a tehetséges diákokat képesítette, talentumaikat gyarapította. Sipos Pál, a város szülötte a nyugati egyetemeken mind a geometriában, mind a filozófiában jeleskedett.

A Természettudományi Múzeumban látható kelet-indiai pillangógyűjtemény mintha a szárnyukra bocsátott fiatalok emlékét idézné. Amikor Kőrösi Csoma elköszönt Nagyenyedtől, ifjúkora szeretett városától, és rálépett a meggyőződése szerint az ősmagyar hazába vezető útra, nem gondolta, hogy mi vár rá. Ünnepélyes fogadtatásra semmiképp sem számított, de arra sem, hogy többé nem látja azokat, akiket szeretett, és a messzi idegenben magányosan, betegen kell szembenéznie a végzettel. És mégis kegyes volt hozzá a sors, mert nem engedte, hogy álmai összeomlását megérje, hiszen útja állomásain hiába kereste volna az őshazát.

A nagyenyedi templomot körülvevő várfal a múlt tragikus eseményére emlékeztet, amikor is a templomban nők és gyermekek égi segítségért könyörögtek, miközben a várfalakon, bástyákon lévők élet-halál harcot vívtak. A várfalra erősített szűkszavú emléktábla a gyászos eseményre utal: 1849. január 8-án hétszáz nagyenyedi polgárt gyilkoltak meg e helyen a Habsburgok által felbujtott érchegységi támadók.

Nagyegyed Jókai Mór figyelmét is megragadta. A nagyenyedi két fűzfa című elbeszélésében a kuruc-labanc harcokat eleveníti fel, amikor a Kollégiumot ostromlókat a bátor diákok husángokkal megfutamították, és a rabul ejtett szép magyar lányt kiszabadították.

Nagyenyed az erdélyi szellemiség egyik letűnt fellegvára, ahol híres tanárok, diákok egész serege az erdélyi tudomány hírnevét öregbítette. Emlékkönyvek készültek Nagyenyed nagyjairól. Váró Ferenc így summázza a Kollégium szellemiségét: „Komor eredetiség, független önképzés, öntudatlan, nem számító becsvágy, saját célok, saját eszközök, saját módszer…” A város hangulatáról valamikor ez a szállóige járta: „Ide sírva jönnek a tanárok (…) de sírva is távoznak.” A magyar turista a múlt ismeretében örvendezve jön, és sírva távozik.