„Ó, emlékek csak egy kicsit ne bántanátok” (Ady Endre)

Audio file

A jó emlékezet bizonyos mértékig velünk született adottság, ahogy a jó szem, éles hallás, a jó memória is örökölhető. Ám legtöbb esetben az számít, mennyire ragadja meg figyelmünket az adott tárgy, jelenség. A megszállott sportrajongók például sokszor bámulatos pontossággal emlékeznek egy-egy sportesemény apró, lényegtelen részletére. Minél inkább arra figyelünk, ami érdekel, annál könnyebb az új információ begyűjtése. Az unalmas dolgokra alig emlékszünk.

Az erdélyi magyaroknak nem kell emlékezetüket megerőltetniük, hogy a 2004. december 5-i eseményt felidézzék. A Magyarok Világszövetsége kényszerhelyzetbe hozta az országot, egy kétes kimenetelű kampányban kellett az ország polgárainak szavazniuk. A nemzetben gondolkodó erők a baljós sejtelem és szorongás ellenére megpróbáltak hatni a közvéleményre, hogy felelőssége tudatában a többség igennel szavazzon a határon túli magyarok kettős állampolgárságát szorgalmazó parlamenti vita napirendre tűzésére.

Magyarország akkori miniszterelnöke és kormányon lévő pártja elképesztően hazug ellenkampányba kezdett, 23 millió román bevándorló rémképével, az országot sújtó gazdasági válság hamis illúziójával riogatta a polgárokat. A magát balliberálisnak valló értelmiségi elit a sajtóban elindította propagandahadjáratát. A külhoni magyarokat más állam polgáraiként emlegette, akiknek saját országukban kell boldogulniuk. Hangoztatta, hogy a hatalmon lévő balliberális kormány szolidáris, határokon átnyúló politikát folytat, kész együttműködni a szomszédos országokkal, hogy polgáraik demokratikus keretekben felzárkózzanak Európa jóléti társadalmához.

A határon túli magyarok sorskérdéséről volt szó, és az ellentábor a letűnt kommunista idők nemzetellenes, internacionalista retorikáját szajkózta. Egyesek gyomorgörcsöt éreztek a szavazást megelőző kampánycikkek olvastán.

És következett a szavazás, az ország polgárai elutasították a kezdeményezést, ami reményt sugallhatott volna az anyaországba kapaszkodó külhoni magyarok számára. Sokan azt hitték, ez az önkéntes Trianon, amelyben a nemzet saját magát tagadja és csonkítja meg – ez a mélypont, ennél mélyebbre már nem süllyedhet a magyar társadalom, de tévedtünk, a mai balliberális irányvonalat szemlélve mindig van lejjebb.

De nemcsak a hazugságot hazugsággal leplező propaganda terjesztői, hanem a nemzetben gondolkodó polgári elit is felelősséggel tartozik a történtek miatt. Hol van a magyar értelmiség jobbik énje, szavának irányt mutató ereje egy olyan társadalomban, amelyben sokan jól felfogott, önös érdekeik mentén a letűnt diktatúra idején betáplált téveszméket igazságként hirdetik? Ki a felelős azért, hogy a sokakban szunnyadó nemzeti érzés a rendszerváltást követő hosszú évek után sem tud kibontakozni? Miért van az, hogy ami máshol nagyszerűen működik, az Magyarországon kiveszőfélben van?

A román kommunista párt számtalan égbekiáltó bűnt követett el, de a nemzeti tudatot nem kezdte ki, épp ellenkezőleg, a pártvezér évtizedeken át internacionalista mezben következetesen szélsőséges nacionalista irányelvet követett. Az ország népe értékelte ezt, azért sok mindent elnézett neki. A nemzeti tudat ébren tartása, ápolása az elnyomás keserűségét némiképp enyhítette.

Magyarországon az ellenkezője történt: következetes tudatrombolás ment végbe. A gyermeket már óvodáskortól a nagykorúságig módszeresen elzárták a hagyományos, keresztény szellemi irányzattól, mindent elkövettek, hogy a felnövő nemzedékeket az uralkodó ideológia szolgálatába állítsák. Már a kicsiknek olyan meséket kellett hallgatniuk, amelyek nem a jó királyfiról, a magyar történelem jeles alakjairól szólnak, hanem a Párt bálványairól és a kommunizmus győzelméről.

A történelmet, irodalmat átírták, az agymosás ideológusai tudták, hogy kisgyermekként, kamaszként, kellő tudás, élettapasztalat hiányában az egyoldalú tájékoztatás révén könnyű a fiatalságot megtéveszteni, hamis illúziókba ringatni. A Párt szellemi vezéreinek meggyőződése az volt, hogy a szocialista diktatúra csak akkor működik olajozottan, ha befolyásolják, irányítják az emberek gondolkodását, világszemléletét. Az Istenhez, hazához, nemzethez, családhoz fűződő szálakat ezért el kellett szakítani. Azzal is tisztában voltak, hogy az egyházakat ki kell iktatni, ha eredményt akarnak elérni. Az eredmény nyilvánvalóvá vált, aminek többek között a 2004. december 4-i szavazás is bizonyítéka.

A gazdasági válságból való kilábalás, a jóléti társadalom megteremtése a közélet állandó témája. A lelki, szellemi válságból való felemelkedésről alig esik szó, noha az anyagi és szellemi értékek sziámi ikrek, egyik a másik nélkül nem létezik.