Az idők viharaiban

Audio file

A Kárpát-medence délkeleti sarka huzatos, a légáramlatok iránya kiszámíthatatlan, így Erdélyt folyton viharok tépázták. A költő is ennek ad hangot: „Kit erre, kit arra kergetnek a szelek…” Ady Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írása egyike a költő publicisztikai műveinek, amelyben így fogalmaz: „Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között, Keletről Nyugatig, de szívesebben vissza.” A „komp” a tizenhetedik század végén a nyugati parthoz csapódott, és számtalan értéket maga alá temetett.

1688 elején a Habsburg-kormányzat Antonio Caraffa generálist nevezte ki Erdély katonai főparancsnokává. Az új katonai vezető feladata az volt, hogy az új körülményeknek megfelelően rendezze az erdélyi fejedelemség és a magyar királyság viszonyát. Időközben a magyar rendek kompromisszumot kötöttek a Habsburg-dinasztiával, lemondtak ősi választójogukról. Caraffa élt a kedvező lehetőséggel, katonai nyomásra kikényszerítette, hogy a rendek lemondjanak Erdély önállóságáról. A fogarasi egyezmény értelmében a fejedelemséget Lipót császár uralma alá helyezték, a várakba császári katonaságot vezényeltek és Erdély lakosságától hétszázezer forint adót követeltek.

A rendek tiltakoztak ugyan, de hiába. Több város elutasította az önkényes döntést, de a katonai túlerő letört minden ellenállást. „Vagy fogcsikorgatva engedelmeskedtek, vagy el fogtok vérezni az egyenlőtlen harcban” – hirdették a városfalakon lévő figyelmeztető feliratok. A vérveszteség és elvándorlás kiszolgáltatta a néhány évtizeddel korábban gazdag Erdélyt, ettől kezdve a lepusztult országrész már csak játékszere lett a Habsburg-politikának. Ekkor lett nyilvánvalóvá Erdély nagyjainak: Bethlen Gábornak, I. Rákóczi Györgynek, Pázmány Péternek a politikai előrelátása. Megszűnt Erdély tekintélye, politikai szerepe, és a magyar királyságban máris elkezdődött az elnémetesítés.

Apafi Mihály fejedelem élete alkonyán a fogarasi vár magányában tengette napjait, rendszeresen értesült a császári hadsereg erőszakos fellépéseiről, garázdaságairól, ami egyre inkább aggasztotta. A generálisnak felpanaszolta a lakosságot ért bántalmakat, és folyton hangoztatta a Bécs irányába tett pozitív intézkedéseit. A generálisnak felvázolta az 1687. augusztus 12-én, Nagyharsánynál lefolyt ütközetet és az azt követő válságos időszakot. Amint arra számítani lehetett, a szövetséges győztes csapatok között kirobbant a régen lappangó ellentét, és a császári sereg magára maradt. A megtépázott hadsereg katonái kifogytak az élelemből, takarmányhiány miatt a lovak pusztultak, a járvány ijesztő méreteket öltött. A maradék haderőt elcsigázta a heteken át zuhogó eső, a csaknem járhatatlan utak. A teljesítőképessége végső határára jutott császári hadsereg segélykérését az erdélyi országgyűlés elutasította, de a fejedelem emberségből, becsületből 1687 őszén tartózkodást, élelmezést és elszállásolást biztosított. Elfeledte mindezt a császár – háborgott a hatalmától megfosztott fejedelem. A generálist azonban nem hatotta meg a fejedelem császárhoz fűződő viszonyulása, sem az említett gesztusa, őt más fából faragták.

Apafi magányában hatalma elvesztése fölött lamentált, és fia kilátástalan jövőjét latolgatta. Amitől tartott, az bekövetkezett. Halála után fiát, az erdélyi trón várományosát mondvacsinált ürüggyel Bécsbe csalták, és hatalmától megfosztották.

Szomorú idők következtek Erdély kifosztott, sanyargatott népeire. A katonaság kíméletlenül behajtotta az óriási adót. „Vagy fogcsikorgatva engedelmeskedtek, vagy el fogtok vérezni az egyenlőtlen harcban”, hirdették a városfalakra írt figyelmeztetések. Már nemcsak a jobbágyok, hanem a nemesek is az adóztak. Még a katolikusok is lázongtak a katolikus bécsi kormányzat embertelen elnyomása, kizsákmányolása ellen. Széchenyi György kalocsai érsek a magyarországi és az erdélyi elviselhetetlen sorsot ismételten felpanaszolta, aminek nem volt foganatja. A népharag végre elérte az ingerküszöböt, a bujdosó nincstelenek szervezkedni kezdtek, csapatokba verődtek, és kezdetét vette történelmünk újabb véres időszaka, a kuruc kor, a nemzet fennmaradásáért, szabadságáért vívott hosszú küzdelem.

Erdély mindig a nagyhatalmak kereszttüzében állt. Volt már a magyaroké, a törököké, a Habsburgoké, és Trianon után most a románoké. Valamennyi „gazdája” szabadságot ígért, amit folyton megszegett. A vetélytárs hatalmak nem engedték, hogy Erdély független, önmaga legyen. A kommunizmus romjain számos kis nép vívta ki függetlenségét, a régi térképek már nem tükrözik Európa valós helyzetét. Amit a feltörő népek, köztük a jóval kisebb Svájc kiharcolt magának, az Erdély számára csak álom maradt. Vagy mégse?