Ferenczi Sándor átélte a két világháború borzalmait. A második világháború alatt, orosz fogságban vesztette életét. Küzdelmes élete és tragikus halála a Don-kanyarban elesett magyar katonákra emlékeztet.
A diktatúra évtizedeiben kötelező volt a „felszabadító”, harctéren elesett szovjet katonákról való megemlékezés. A párt vezetői ünnepélyes keretek között minden évben megkoszorúzták a szovjet hősök emlékművét, ugyanakkor megtiltották a Don-kanyarban elesett magyar katonákról való megemlékezést. A moszkvai pártvezérek pórázán vezetett magyar kommunisták lelkiismeretét nem nyugtalanította a nemzeti tragédia, az osztályharc égisze alatt elkövetett sorozatos megtorlásaik kiölték lelkükből a bűntudatot. Lelkiismeretüket elaltatták, ezért gátlás nélkül vitték véghez nemzettipró tetteiket.
A görög tragédiákban a halottat érő legnagyobb sérelemként tartották számon, ha a tetemet temetetlenül hagyták. Kreónnak az volt a bűne, hogy megtiltotta Antigonénak testvére holttestének elhantolását. Hellász polgárainak tudatában a temetetlen halott lelke az alvilágban bolyong, várja, hogy az élők megadják neki a végtisztességet, és csak azután lehet az örök nyugalom részese. A Don-kanyarban elesett, közel kétszázezer magyar katona nem részesült a végső kegyeletben. Szeretteiket a tragédián túl az a nyomasztó érzés is kínozta, hogy családtagjuk, barátjuk, ismerősük idegen országban, jeltelen tömegsírban nyugszik. A pszichológusok állítják, hogy amit a tragédiát átélő nem beszél ki, nem dolgoz fel, az visszatérő gondolatként újra megjelenik, zavarja a lélek nyugalmát.
Nemrég az ütközet helyén emlékművet állítottak. Több mint fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy a hivatalos kormányküldöttség a magyar nép nevében a harctér áldozatai előtt lerója kegyeletét. A küldöttség az egykori bolgyirevkai internálótábor helyén felállított emlékmű előtt tisztelgett. A magyar Szent Koronával ékesített hét kopjafás kompozíció a honfoglaló törzsekre emlékeztet, amelyek a közeli ázsiai őshazából vonultak a Kárpát-medencébe.
A német hadvezetés tudatában volt annak, hogy az orosz földön elért kezdeti sikerek után az előrenyomulás és a támadás hamarosan megtorpan, mégis minden katonai erőt mozgósított, mindent egy lapra tett fel. Heves viták, kölcsönös szemrehányások, fenyegetések nyomására a magyar kormány végül is engedett, a honvéd haderő egyharmadát, a második magyar hadsereget kiküldte az orosz frontra. A honvédség egy év leforgása alatt már másodszor harcolt idegen országban, idegen érdekekért. Az 1941-es nyári hadjáratra még van némi magyarázat, de a második hadjárat az ország vezetősége megalkuvásának, gyalázatos árulásának eredménye volt.
A honvédvezérkar főnöke a harctérre induló katonák előtt fellengzős nyilatkozatot tett: „A drága magyar vérrel takarékoskodni kell, ezt minden parancsnok kötelességévé teszem.” A „takarékoskodás” rövidesen vértengerbe torkollott, a hadsereg tűzvonalban harcoló szárnya részben elvérzett, részben a fagyhalál áldozata lett. Ez a katasztrófa azonban nem vége, csupán kezdete volt a későbbi borzalmaknak, hiszen 1944 őszéig még számtalan katona harcolt, vesztette életét Oroszországban, Erdélyben és Magyarország földjén. A Székely himnusz komor szavai a valóságot tükrözték: magyarság, székelység „porlik, mint a szikla, népek harcának zajló tengerén”.
Akik életben maradtak, azokra szenvedés, nyomor, megaláztatás várt. Az ország megtelt testileg-lelkileg sérült honvédekkel, a városokban, falvakban a hadiárvák, özvegyek siratták szeretteiket. Erdélyből, Felvidékről elindult a menekültek áradata. A Gestapo a nyilasokkal karöltve megkezdte a zsidó lakosság összeterelését, kifosztását, a haláltáborokba induló vonatok marhavagonjaiba való zsúfolását. A tragikus állapotokat alig lehet szavakba foglalni.
A harcokban elesett katonák sem hódítók, sem vértanúk nem voltak, vegyes érzelmekkel indultak a harctérre. Egyesek hitték, hogy a haza ügyéért harcolnak, mások a katonai parancsnak tettek eleget. Hozzánk hasonló módon gondolkodtak, élni, és nem meghalni akartak. A megemlékezés perceiben megszólaltak az ország és az elcsatolt magyar területek harangjai, mint ahogy a lelkiismeret harangjai is a nemzet áldozatait siratták. A nemzet halandó polgárai kegyelettel adóztak a harcterek magyar halottainak.
Kárpát-medencei történelmünkben négyszer ért hasonló csapás: a muhi pusztán, Mohácson, Világosnál és 1956-ban. A nemzetben gondolkodók főhajtással tisztelegtek, miközben a történelmet vallatták: miért kellett ennek az újabb katasztrófának megtörténnie? Nem tanultak az ország vezetői a korábbi tragédiákból? A kikerülhetetlen sorsot kell-e hibáztatni, vagy végre a nemzet ellen elkövetett égbekiáltó bűnt beismerni? Nincs nagyobb megaláztatás, mint mikor ősei emléke előtt szégyenül meg az ember.