Egy bibliaórára járó idősebb hölgy a fenti idézetet így értelmezte: a sok olvasás megártott szemének. Többször szemüveget cserélt, de az apró betűket mégsem látja. A hitoktató derűsen hallgatta a furcsa megjegyzést, majd megmagyarázta: Pál apostol betű alatt az ószövetségi törvényeket értette, amelyek betűkből, írott szabályokból álltak, és nem voltak alkalmasak arra, hogy éltető szellemet sugározzanak. Az apostol az ó- és újszövetség határán állt, mögötte a betű, a törvény merev rendszere volt olvasható, előtte pedig a lélek felszabadító üzenete. Hogy a betű Jézus korában mennyire ölt, azt a házasságtörő asszony esete is igazolja, akit a törvény merev értelmezése miatt a farizeusok halálra akartak ítélni.

A betű abban az esetben öl, ha mint bármi mást, méreggel telítik, különben életet hordoz és közvetít. Az említett hölgy olvasmányaiból élt – mint mondta –, és meglehet, hogy látása akkor is meggyengült volna, ha könyvet soha nem vett volna kezébe. A pápaszem szóalkotás a pápa és szem szavakból áll, ami arra utal, hogy valaha csak a papoknak, s köztük is csak a legrangosabbaknak volt módjuk szemüveget viselni. Petőfi humoros megjegyzésében: „A küszöbön guggol Sári néni (…) Van nyergelve pápaszemmel orra, Varrogat (…) tán szemfedőjét varrja.”

A középkorban a betűmetszők a kódexek szerkesztésével maradandót alkottak. Művészi betűtípusokkal ajándékozták meg az utókort. Alkotásaikból megértjük, hogy az illusztráció színesebbé teszi a száraz szöveget. Képet festeni vagy könyvet illusztrálni szinte ugyanazt jelenti. A diszkrét ábra a szövegből kihámozott gondolati mag vizuális sűrítménye, aminek önálló léte van, mégis besegít a szöveg mondanivalójának megértésébe. Az illusztrátor egy másik szerző által létrehozott élmény hatása alá kerül, amihez hozzáadja a maga vízióját, és így jön létre a társművészeti alkotás. Szöveg és illusztráció egymás mellett olyan, mint lány és fiú kézfogása.

A „betű”, „ír” szavak ősi eredete tanúsítja, hogy az írás ismerete honfoglalás előtti kincse volt a magyarságnak. Anyanyelvünk háromezer éves, régebbi, mint Európa sok más nyelve. A háromezer évből kétezer írásos feljegyzés nélküli. Ez a hosszú idő meglehetős kihívást jelentett nyelvünk számára. Folyton a kipusztulás veszélye fenyegette, de szerencsésen mindent átvészelt. A kabarok, a palócok, a jászok, a kunok, a besenyők nyelve beleolvadt nyelvünkbe, csak emlékük maradt fenn. A magyar nyelv asszimiláló erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy családnév-típusaink közé bekerült a Tóth, a Horváth, az Oláh, a Rácz, a Németh.

A kisgyermek számára maradandó élményt jelent a mesék világából átlépni a betűk birodalmába. A felsorakozó színes betűk megigézik az emberpalántát, nem írja, hanem rajzolja, falja a betűket. Az ákombákom betűk az ő kísérleti alkotásai, de rohamosan halad, hogy szépírásával igazolja igyekezetét. A kisgyermeket ebben a korban kell beoltani, megszerettetni vele a betűt, az olvasást, hogy felnőttként olvasó emberré váljon.

Ha nem olvasunk, nyelvünk elszíntelenedik, elszegényednek érzéseink, sekélyes lesz gondolkodásunk. A szószátyárság ingoványában már semmi sem kötelez. Hogyan fejezzük ki magunkat árnyaltan, ha nincs nyelvi kultúránk, ha néhány száz szóval leéljük életünket. Gutenberg annak idején nem gondolta, hogy találmánya rövid idő alatt meghódítja a világot, de azt sem sejthette, hogy alig ötszáz év múlva, a harmadik évezred elején vészharangot fognak kongatni a nyomtatott betű fölött, és a könyv szerepét átveszi a tévé, a videó, a számítógép.

A könyv jó barát – hangoztatjuk, de azt már ritkán tesszük hozzá: egyoldalú barátság nincs, kettőn áll a vásár. A jó barát közel van, karnyújtásnyira, a poros polcról ránk tekint: itt vagyok magamban, tele gondolattal, ínyenc szellemi táplálékkal – kínálja magát.

Olvasni mi mást jelent, mint úszni a betűk tengerében. A folyók, tengerek szerelmesei nem érik be a vízparti lubickolással, megtanulnak úszni, a mély vizek hullámaiban elmerülni. Vajon nem hasonló élményben részesül-e az is, aki csakis a betűk tengerében tud igazán felüdülni?