Bogsch László paleontológus együtt örült őslénykutató társaival, akik a közelmúltban páratlan lelőhelyre bukkantak. A vértesaljai mészkőbányában az emberré válás folyamatának bizonyítékai kerültek felszínre az 1960-as években. A kutatók itt mintegy 250-300 ezer éves csontmaradványokat, kavicseszközöket, tűzhelyet találtak. A legfontosabb lelet az 1965-ben felfedezett tarkócsont. A naptárban Sámuel napján felfedezett csontot Samunak keresztelték. A Sámuel/Samu nevet viselő honfitársaink ezek szerint háromszázezer évvel ezelőtt élt ősükre hivatkozhatnak. A lelet az emberré válásnak abból a szakaszából származik, amikor kialakult a Neander-völgyi ember, a mai ember őse. A lelőhelyen a mészkőben állati nyomok is láthatók, a humor kedvéért hozzátehetjük: Samu vadász volt.

„Kezdetben vala…” – olvassuk a Bibliában. Mi is volt kezdetben? Hogyan is történt? Mióta ember az ember? A régészeti kutatások igazolják, hogy az ősember csak nagyon későn vált termelővé, addig abból élt, amit a természettől készen kapott. A régész nem tud mit kezdeni a Biblia teremtéstörténeti leírásával, ami szerint a teremtés hajnalán az ember az édenkertben tökéletes boldogságot élvezett, és csak később jutott mostoha sorsra. A régészet ennek szöges ellentétét állítja: az ősember ádáz küzdelmet vívott fennmaradása érdekében. A létért való küzdelem indította el a fejlődés útján. A bibliai és természettudományos ellentét azonban csak látszólagos. A bibliai szerző az ókori ember világképében vázolja fel a világ és az ember teremtését teológiai célzattal. Ez a világkép már rég elavult, de annak teológiai mondanivalója ma is érvényes: a világegyetem nem oka önmagának. Isten nélkül a honnan, a hová és a miért kérdésekre nincs válasz. Mind a tudósnak, mind a Biblia szerzőjének a maga szempontjából igaza van.

A plasztikus kép meglep, hiszen tátongó szakadékot látunk a föld pora és az ember, a teremtés koronája között. A szakadék valójában minden temetésen eltűnik: az ember porból vétetett és porrá válik, meg kell semmisülnie, hogy mindenné válhasson. A temetőnek ez egyértelmű üzenete.

A bibliai szöveg szerzőjét a fazekasmester képe ihlette, amikor az ember teremtésének leírásához metaforát keresett. A képletes szemléltetés – nyilván – nem helyszíni közvetítés, hanem egyszerű, közérthető teológiai reflexió. János vitéz ötfelvonásos daljátéka sem jelenti azt, hogy a főhős élete öt felvonásban bontakozott ki. Mintha a nyáj szétszéledése után Kukorica Jancsi kijelentette volna: vége élete első felvonásának, következhet a második.

Porból vétettünk és porrá válunk, Babits Mihály is hasonló húrokat penget: „Sárból vagy, s ha besároznak / sírni nincs jogod, / saját elemeddel dob csak, / aki sárral dob. / S ha tetszett az ég Urának, / hogy e sárvilág / színén sárból vert magának / ily kis kalibát.”

Picassót, a világhírű művészt folyton tanítványai vették körül. A mesternek nem kellett az anyag előállításának gondjaival vesződnie, ő „csak” az eszmei hozzáadást biztosította, ahogy Isten is „csak rálehelt” alkotására, és remekmű lett belőle.

Gyermekkorunk felejthetetlen emlékei fűződnek a folyóparti, játszótéri homokozáshoz. Eső után mezítláb élvezettel pancsoltunk a vízben, dagasztottuk a sarat, agyagból bábukat gyúrtunk, amelyek képzeletünkben megelevenedtek, szóltak hozzánk. Ha féltékeny játszótársunk megsemmisítette alkotásunkat, nagy bonyodalom keletkezett.

A kéz a szerszámok szerszáma, a mindenkor rendelkezésre álló legtökéletesebb eszköz, amely a mindennapi tevékenységhez éppen úgy nélkülözhetetlen, mint a művészi alkotások létrehozásához. És érzelmeink árnyalt kifejezéséhez is gyakran kezünket használjuk. A mimika mellett gesztusaink adnak szavainknak nyomatékot, azokkal olykor párhuzamosan beszélünk is. Sokszor egy-egy kézmozdulattal többet kifejezünk, mint hosszú mondatokkal. Az viszont már visszatetsző, ha a szónok, az igehirdető széles gesztusokkal próbálja mondanivalója hiányát pótolni.

A középkori festményeken gyakran feltűnik az isteni kéz, ami a teremtésre utal. Nem kell-e ugyanígy minden remek alkotás mögött a láthatatlan kézre, a művész kezére gondolni? Átok a fuseráló, selejtet felhalmozó kéz, de áldás a remekművet alkotó kéz, mely a világ és az ember Teremtőjére emlékeztet. Beláthatatlanul hosszú út vezet az ősembertől napjainkig, és minden elképzelést felülmúl a jövőbe vezető út, amelyet az emberiségnek meg kell még tennie, hogy célba érjen.