A szőlészet az agrártárcához tartozik, hiszen a búza és szőlő, a kenyér és bor egymás tartozékai. A kálvinista atyafiról mondják, hogy úrvacsorakor ugyancsak meghúzta a kelyhet, mire a tiszteletes felszisszent: atyámfia, talán sok lesz, mire a válasz nem késett: a vétek is sok!

A művelt görög, mielőtt megízlelte a bort, fohászt rebegett: „Dionüszosz lüsziosz!” (Megváltó Boristen!) Petőfi nem érte be ennyivel, szárnyaló bordalt írt: „És mit ámultok? ha mondom, / Hogy csak a bor Istene, / Akit én imádok, aki / E kebelnek mindene. (…) Egykor majd borocska mellől! / A halál, ha űzni jő; / Még egy korty – s nevetve dűlök / Jégöledbe, temető!”

Amint nincs két egyforma ember, úgy két, teljesen egyforma bor sincs. Bora van minden évnek, minden gazdának, minden pincének, minden hordónak. A borkóstolónak azért van majdhogynem rituális jellege, mert minden bor egyedi, magán viseli fajának, évjáratának, színének, ízének jegyeit. Egyesek szerint a borivásnak egyetlen íratlan törvénye van: bárhol, bármikor, bárhogyan, de nem bármennyit. A borivásnak nincs ugyan múzsája, de aki a bort igazán kedveli, az a múzsákkal is kacérkodik: verseket olvas, muzsikát hallgat, a természet szépségében gyönyörködik. Aki a szőlőhegyet járja, az már szinte érzi a jövendő bor illatát. Az illat a növényi lét titka. A természetbarát barangolásai közben beleolvad a növények káprázatos világába. Letép egy levelet, szétmorzsolja, hosszasan szagolgatja. Élvezi a menta, a kakukkfű, a rozmaring, a bazsalikom, a krizantém illatát. A szőlővirágot is szemügyre veszi, ízlelgeti, ami kesernyés ugyan, de már magában hordja a jövendő bor illatát. A bort is az őselem, a víz élteti. A szőlő leve – vize – borrá változik, a bor pedig vérré. Képletesen: a víz az anyag, a bor a lélek, a vér a szellem. Az anyagból lélek, a lélekből szellem lesz, és máris eljutottunk a borospince metafizikájáig.

A jó bort nemcsak a csárda szomjas vendége, hanem a feljegyzés szerint még a pápa őszentsége is örömmel fogadta. Amikor XIV. Benedek megízlelte Mária Terézia császárnő küldeményét, a tokaji bort, felkiáltott: „Áldott legyen a föld, amely téged termett, áldott legyen a Császárnő, aki téged küldött, és áldott vagyok én, aki magamhoz veszlek.”

Egy elbeszélés szerint a XV. században bizonyos Johannes Fugger, német nemes olaszországi útja során előreküldte szolgáját, hogy jelentse: hol talál jó bort. Ahol a szolga jó nedűre akadt, ott a kapura írta: est (van). Montefiascone városában oly kitűnő muskotályt talált, hogy lelkesedésében háromszor is felírta az „est” szót, és időközben addig kóstolgatta a minőségi bort, amíg eszméletét vesztette, és meghalt. A helyi temetőben helyezték örök nyugalomra. Gyászoló gazdája hálája jeléül a szolga sírkövére a három „est” szócskát vésette. A montefiasconei bort azóta EST EST EST címkével reklámozzák, és igen nagy a keletje.

Noé ősatyánk a vízözön után a káosz láttán nem esett kétségbe, feltalálta magát: szőlőtermesztéshez fogott, bort készített. A róla szóló bibliai leírásban olvassuk, hogy felöntött a garatra, és szégyenszemre – fiai szeme láttára – meztelenül feküdt sátrában, ebből pedig családi csetepaté keletkezett. A későn hazaérkező ittas férj számára, lám, van némi mentség, a Biblia szent pátriárkájára hivatkozhat: Hát ha már ő is, miért ne én is?

A bor orvosság és méreg. Jóból is megárt a sok. Sokan pohár után nyúlnak, hogy bánatukat borba fojtsák, miközben az orvosságot méreggé változtatják. A székely atyafi sem tudott a kísértésnek ellenállni, folyton becsukott szemmel kortyolgatta az ízes nedűt, amit a cimborának így adott tudtára: a doktor úr megtiltotta, hogy a pohár fenekére nézzek.

Az Úr nem szigorú erkölcsi kódexet, hanem evangéliumot, örömhírt hagyott hátra. A kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta, hogy a násznép örömét teljessé tegye. Misszióját a kánai menyegzővel kezdte, és az utolsó vacsora ünnepi lakomájával végezte. Bort, az örök élet borát kínálta tanítványainak, hogy elővételezze az eszkatalogikus bankett örömét. „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem” – mondta. A hívő keresztény a bor színe alatt ízelítőt kap az örök lakoma öröméből.