Kölcsey nem hagyott hátra sok lírai művet, de ő a legszebb magyar költemény, a Himnusz szerzője. A költő szomorkás üzenete három gondolatra épül: bűn, bűnhődés, kiengesztelődés. Kölcsey lélekben azonosul a múlt szenvedő magyarságával és Isten vigasztaló kegyelméért esedezik. A nemzeti katasztrófák láttán arra a következtetésre jut, hogy népét balsors sújtja, és csakis Isten képes a nemzetet megmenteni. A szenvedő nemzet könnyein át látja Istent.
„Élvezzétek a háborút, mert a béke szörnyűbb” – kiabál Heinrich Böll regényének sánta részege a rommá lőtt Berlin főterén. A győztes a győzelem mámorában a védtelen legyőzötteken folytatja a bosszúhadjáratot. Már Nagy Frigyes is hirdette: „Isten az erősebb hadak oldalán áll, a háborúban nincs Isten, ahol pedig nincs Isten, ott mindent szabad.” Henney Gusztáv mindkét világháborút átélte, és a háborúkat követő véres megtorlásokat nyomon követte, sőt ő maga is a „leszámolás” áldozata lett, épphogy a börtönnel megúszta.
A II. világháború végén Észak-Erdély sorsa forgott kockán: az országrész továbbra is Magyarország része marad, vagy a győztes Románia visszaszerzi a Trianonban korábban neki adott területet. Sztálin kijelentette: Észak-Erdély azé lesz, aki hamarabb kilép a hitlerista szövetségből. Horthy ennek tudatában a magyar–német szövetség felbontását tervezte, ami a német titkosszolgálat tudomására jutott. A Gestapo lecsapott, a kormányzó fiát túszul ejtette, így a terv meghiúsult. Ami kudarcot jelentett a magyaroknak, azt a román politika könnyűszerrel kihasználta: 1944. augusztus 23-án a román–német szövetséget felbontotta. Különös, hogy a diktatúra évtizedeiben parádéval ünnepelték a német szövetséges cserbenhagyását és az érdek diktálta átállást.
A háború véget ért, és a politikai csatározás elkezdődött. A román diplomácia a béketárgyalások kimenetelét célegyenesbe vette, intenzív kampányt indított a kedvező „légkör” kialakítása érdekében. Párizsban a román politikusok a kilincset egymásnak adták, a győzelem reményében ügyködtek.
A magyarországi politika is felpezsdült, de a parlamentben nem Erdély jövendő sorsáról szólt a vita, azt ismételten elhalasztották. A pártok az egymással való leszámolást fontosabbnak tartották. A Magyar Országgyűlés Észak-Erdély státusának ügyét csak későn, közvetlenül a párizsi béketárgyalások megkezdése előtt tűzte napirendre. Időközben Észak-Erdélyben létrejött a Magyar Népi Szövetség, az erdélyi magyar kisebbség érdekképviselete, ami fogantatása első pillanatától a román kommunista párt „védnöksége” alá került már azért is, mert a száztagú testület elsöprő többsége magyar kommunistákból állt. Az érdekképviseletbe bekerült ugyan néhány párton kívüli képviselő is, de ők a döntéshozásban vajmi keveset számítottak.
Ezután következett a román politika bravúros stratégiája: olyan adut tenni a párizsi békekonferencia asztalára, ami sokat nyom a latban. Hogy a román követelés ne tűnjön egyoldalúnak, meg kellett szólaltatni a Magyar Népi Szövetséget: nyilatkozzék a sorsdöntő helyzetben. Politikai nyomásra 1945. november 15-én Marosvásárhelyt összeült a magyar érdekképviselet döntőbizottsága. A tanácskozás rangjának emelésére eminens „díszvendégek” is érkeztek. Groza miniszterelnök szívélyes beszédet intézett a jelenlévőkhöz, a határok szabad átjárásáról, a Magyarországgal kötendő vámunióról, szabad kereskedelemről szónokolt. Vasile Luca pénzügyminiszter, aki ezúttal Luka Lászlóként szólalt fel, az ígéretek garmadát sorolta fel. Többek között a gyorssegélyek folyósítását, a kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemek soron kívüli támogatását, tanítók, tanárok fizetésének emelését említette. A „vakulj, világ” jellegű vélemények elhangzása után a jelenlévőkre nehezedett a nyomás, nagyon is tudták, hogy egészen más a kierőszakolt összejövetel tétje: a Romániai Magyar Népi Szövetségnek szavaznia kell Észak-Erdély jövendő sorsáról. Alea iacta est, megszületett a döntés. 1945. november 15-én 63 szavazattal, egy ellenében és két tartózkodással a Bizottság elfogadta Észak-Erdély Romániához való visszacsatolását. Indok: az erdélyi magyarság számára elkerülhetetlenül szükséges a román néppel való erős, soha meg nem bontható demokratikus egység. „Ennek a népi egységnek alkotó tagjává kell váljon minden becsületes magyar, társadalmi helyzetre, felekezetre, nemre, állampolgári árnyalatra való tekintet nélkül” – olvasható a nyilatkozatban.
Lélegzetelállító döntés: egy politikai érdekképviselet saját nemzetét árulja el, jövője ellen dönt. Van-e erre példa a történelemben? Vajon az árulás a balsors számlájára írható, vagy azok bűne, akik azt elkövették?