Híres műve megírásakor Madách sötét tintába mártotta tollát, amint azt a mű címe is jelzi. Ennek ellenére az első szavak, amelyeket Éva ajkára ad, az ellenkezőjét sugallják: „Ah, élni míly édes, mi szép!” Nem tudni, hogy a romantikus lelkesedés a költő lelkéből tört elő, vagy inkább a komor cím ellentétét akarta kiemelni.

Az elmegyógyász Oltmayer Alajos jól tudta, hogy az élet sokszor nem édes, nem is szép, inkább keserves kínlódás, aminek az orvosok folytonos szemtanúi. A kívülálló alig érez rá: mit jelent mindig szenvedő emberrel találkozni, számtalan esetben átélni a szakma tehetetlenségét, a gyászoló hozzátartozók fájdalmát. Lelkendezésre vajmi kevés az ok. Kétségtelen viszont, hogy a legtöbb ember életében vannak pillanatok, amikor szeretne felkiáltani, boldogságát másokkal is megosztani. A fiatal szerelmes lángoló szerelmét szeretné egész életére kivetíteni, de a szürke hétköznapok világában az élet ellentmondásaival találkozik. Megdöbbenünk, ha azt látjuk, hogy valakit élete virágkorában ragad el a halál. Miért született az a gyermek, akit elgázol az ittas fiatalember? Miért él az a sok millió csontra aszott gyermek, ha úgyis a halál áldozata lesz? Egy elborult elméjű, szerencsétlen életnek mi az értelme? Feltör lelkünkből a kínzó, lázadó kérdés: ha az élet ilyen, egyáltalán érdemes élni? Nincs-e igaza Schopenhauernak, a pesszimista filozófusnak: „Csak egy velünk született tévedés van: azt hinni, azért élünk, hogy boldogok legyünk.”

Jób könyve nemhogy megnyugtató magyarázatot adna a töprengésre, hanem még inkább bonyolítja a szenvedés problémáját. A történet szerint az Úr igazságtalanságot követ el az istenfélő Jóbbal szemben. Az emberi igazságérzet mérlegén Jób könyve szinte kozmikus botrány. Isten „paktál a sátánnal”, kétszer is fogad vele, hogy a csapásokkal sújtott Jób szembefordul-e Teremtőjével. Megalázó kísérletezés: Isten nem büntetni akarja Jóbot, a Sátánnal folytatott játszmában csupán próbára teszi hűségét. A próbatétel végén minden jóra fordul, Jób ismét tehetős lesz, hosszan, boldogan él, hat új gyermeke születik. Dosztojevszkij nem alaptalanul kérdezi: Megfeledkezett Isten Jób tíz meggyilkolt gyermekéről? Hogy van ez, új gyermekek lépnek a halottak helyére, és akkor már minden rendben van?

Jób könyve bölcseleti értekezés, remek irodalmi alkotás, de végül is nem ad magyarázatot a szenvedésre, csupán levonja a következtetést, ami valójában a hagyományos teológia tanítása: nemcsak hogy nem értjük a szenvedést, de arra sem vagyunk képesek, hogy felfedezzük benne az isteni szándékot, mivel Isten szándékát, terveit nem ismerhetjük. A teológiai megfontolás arra int, hogy el kell hagyni az Istenre vetített antropomorf elképzeléseket. Isten megalkotta az erkölcsi világrendet, de Ő maga kívül áll azon, az emberi erkölcsi normák nem vonatkoznak rá.

A szenvedést végül is nem lehet megmagyarázni. A Biblia sem ad könnyen megnyugtató választ. A szenvedésnek valójában nem kellene léteznie. Hogy mégis létezik, nagyon is létezik, azzal a drámával függ össze, amely már kezdetben megzavarta a világ harmóniáját. Jézus sem azért jött, hogy megszüntesse a szenvedést, hanem hogy magára vállalja, a szenvedésnek új értelmet adjon. Transzcendens szférába emelte a látszólagos tragédiát, beépítette azt az üdvrendbe.

Talán a hasonlat megsejtet valamit. A gobelin hátsó oldala csupa kuszáltságot mutat, a vonalak, színek zagyvaságát, ám másik oldalon ez az összevisszaság harmóniát, színpompát, egységes képet, művészetet tár elénk. Mi csak a szőnyeg egyik oldalát, az Úr mindkettőt látja. Hol volt az Isten Auschwitzben? Ha Isten létezne, nem hagyta volna, hogy ez a világbotrány megtörténjen! – hangzik a holokauszt után a harsány ateista felkiáltás. A válasz: ott volt, a Golgotán ugyanaz történt, mint ami a haláltáborokban végbement.

Könnybe lábad a szenvedő ember szeme a kereszt tövében, sírásában feltárul a dolgok végső valósága, mindaz, ami a felszínen láthatatlan. A szenvedő embernek nincsenek szavai, amelyek vigaszt nyújtanának, egyetlen vigasza a kereszt, amelynek égre mutató ága túlmutat önmagán. A keresztre feszített mennybe ment, de keresztjét itt hagyta. Hogy miért? Azt csak odaát értjük majd meg.