Eleink emléke

Audio file

Balázs Márton több mint hatezer darabból álló értékes néprajzi tárgyat gyűjtött, melyeket a kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi múzeumok között osztott szét. A jeles néprajzkutató életműve arra késztet, hogy kalandozzunk a múltba, és tegyük fel a kérdést: „Hogyan is volt régen?” A múltnak megvan a maga varázsa és tanulsága. Barangoljunk abban a maga tisztaságában gazdag, színes világban, amely tovatűnt az idő forgatagában. A városi élet javarészt elkoptatta gyermek- és fiatalkori emlékeinket, mikor falusi gyermekekként városra vágytunk, és városon ismertük fel a falu értékeit.

Az egykori falusi emberek tudatát, magatartását, életét meghatározta és szemmel tartotta a helyi közösség. Kisgyermekkoruktól egészen időskorukig mindig egy meghatározott csoporthoz tartoztak, és aki abba nem illeszkedett be, azt kiközösítették. Abban az időben a kiközösítés súlyos következményekkel járt, mivel az egyén kibontakozási lehetőségei korlátozottak voltak. Ezért alig akadt fiatal, aki szembeszegült az életkeretet biztosító faluközösséggel. A falu lakói beletörődtek, elfogadták családjuk, lakhelyük szokásait, hagyományait. Már kisgyermekkortól a szülők megkezdték a nevelést, amelynek célja egybevágott a közösség szabályaival. A példák és tapasztalatok hamar megértették a gyermekkel, hogyan kell viselkednie, beilleszkednie környezetébe. Aránylag zsenge korban a falusi gyermekek kialakult erkölcsi világképpel rendelkeztek, és felkészültek a látványos életszakaszra: a házasságot megelőző leány- és legényéletre.

Már a kisgyermeknek, majd az iskoláskor után mindkét nem fiatalsága számára meghatározták azokat a szabályokat, amelyek az udvarláshoz, párválasztáshoz kapcsolódtak. A legény- és a leányélet idejét kettéosztották. A fiatalok egy-két évig, 14-16 éves korukig az úgynevezett kisebb legények és lányok csoportjába tartoztak, amelyek afféle gyakorlóéveknek számítottak. Találkozókon, fonókban utánozhatták a nagyobbak viselkedését, szokásait. Ha viszont egyik-másik kislegény elvetette a sulykot, a nagylegényekkel akart vetélkedni, azt hamar észre térítették.

A legényeknek, lányoknak lehetőségük nyílt alkalmat találni a párválasztásra. A lányok szépen öltözködtek, megfelelő színekben igyekeztek megjelenni, ami az udvarlás hangulatát emelte. A szegényebb családok lánykodás idejére kivonták gyermeküket a nehéz munka alól, hogy a lányuk esélyt kapjon a párválasztásra. A közösségben a nősülés, férjhezmenetel idejét nagyjából betartották. Aki ezt meghaladta, a közösség perifériájára sodródott, a vénlány, vénlegény a falu szájára került.

A házasságban élőknek is megvolt a maguk rituáléja. A gyermektelen fiatalasszonyt, a menyecskét megkülönböztették az asszonynépségtől, ő díszesebben öltözködött, férjével mulatságokra is eljárt. Az első gyermek szülése azonban lezárta a könnyebb, vidámabb életszakaszt, a gyermek határozta meg további életét. Aki nem szült, azt különcnek tartották, a magtalannak nem kulcsolták imára a kezét a koporsóban.

Az öregek munkaerejének csökkenése társadalmi tekintélyüket csorbította, hacsak nem volt nagyobb vagyonuk vagy különleges tudásuk, a falu életében betöltött fontosabb szerepük. Az özvegyek kikerültek ugyan a család meghitt keretéből, de a vallásban megtalálták vigaszukat, és tevékeny szerepet vállaltak az unokák nevelésében.

A sokszor és sokat emlegetett régi világ a maga évszázados hagyományaival már csak emlék. Eltűntek a festett bútorok, virágdíszes bokályok, gerendás mennyezetek, aprólékosan kidolgozott varrottasok, korhadó keresztfák, a csillogó márvány síremlékek közül a múltat idéző kopjafák. A falu is lassan városiasodik.

A néprajzosok korábban mindenféle módon igyekeztek életben tartani, feleleveníteni a népművészetet, de fáradozásuk egyre kevesebb eredménnyel jár. Úgy tűnik, hogy pusztulásuk törvényszerű: a falu levetette színes öltözékét, és a város jellegtelen ruházatát ölti magára. Amilyen mértékben felbomlik a falu társadalmi rendje, olyan mértékben veszíti el a népművészet önmagát, társadalmi létalapját. A globalizálódó világ alig vesz tudomást a múlt emlékeiről, a népművészetről, a hagyományokról. A változó, divatos ízlés mindent összemos. A letűnt népművészetnek már csak relikviáit látni a múzeumokban, de azok többé már nem az egykori pezsgő élet megtestesítői, hanem annak csupán halott emlékei.

A múzeum a népművészeti alkotások tárháza, megőrzője. Bennük a helyi közösség hétköznapjainak, ünnepeinek emlékei tükröződnek. A múzeum a népművészet temploma, a múltba tekintés színtere, ahol a népi szépségeszmény kivonatait ízlelgetve fölröppen előttünk a letűnt századok főnixmadara.