„Az igazság szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32)

Audio file

Jézusnak a tékozló fiúról szóló példabeszéde a legismertebb, legnépszerűbb evangéliumi üzenet. Idézetekben, sőt a közbeszédben is gyakran találkozunk a példabeszéd elemeivel. A mély értelmű tanítás drámaisága, érzelmi töltete sok írót arra késztetett, hogy a témát a maguk irodalmi eszközeivel is feldolgozzák. Ha annak idején Vertán Endre ügyvédet, a nap szülöttét, megkérdezték volna, hogy jogi szempontból mi a véleménye a példabeszédről, bizonyára azt válaszolta volna, hogy az idősebb fiúnak volt igaza, hiszen atyjához való hűségének, szorgalmának tanújelét adta. Az anyagi siker részben neki köszönhető. És amikor könnyelmű öccse hazatért, miután örökségét eltékozolta, bocsánatért esdekel? Nem, ez nem igazság. Márpedig az igazság mérvadó, különben felborul az élet rendje.

Az igazságvédő ügyvéd szerint az apának azt kellett volna mondania: Mi szél vetett haza? Jussodat, amelyet szorgalmas munkával szereztem, eltékozoltad. Szégyent hoztál családomra, ujjal mutogatnak rám az emberek, nem erre neveltelek. Fájlalom a történteket, menj Isten hírével. Az elutasító magatartásra az elzüllött fiúnak nem lett volna más lehetősége, mint koldusbottal elindulni, éhesen, rongyosan világgá menni. De nem ez történt. Krisztus példabeszéde levegőbe röpíti a jogi előírásokat. Ahol a jog megreked, ott az irgalom, a szeretet kiutat talál. Az üdvösség története a szeretet története.

A példabeszéd lélektani mozzanata a fiú magába szállásával kezdődik. Felötlik benne a gondolat: miért is hagyta el a szülői házat? Talán mert ráunt az otthon szűk kereteire, egyhangúságára. Kalandra vágyott, hírnévre akart szert tenni, bátyja fölé akart emelkedni, és azt hitte, hogy ez a korlátlan szabadságban sikerülni fog. De nem számolt azzal, hogy akárhová megy, önmagát mindenhová magával viszi. Valójában nem az atyai házzal volt gondja, hanem önmagával. Azért neheztelt a szülői környezetre, mert önmagával nem tudott mit kezdeni. Nyomorúságában fedezi fel azt, amit otthon észre sem vett. Ekkor kezdi belátni felelőtlen, züllött magatartását. Ekkor fakad lelkében a vágy: vissza kell térnie az atyai házba.

E példabeszédben benne rejlik az ember örök drámája, a szabadság, a rosszul értelmezett szabadság következménye. A közösségi, társadalmi élet csak ekkor emberi, ha az egyéni szabadságnak korlátai vannak. Isten nem szabott korlátot, az emberre bízta a szabadság érvényre juttatását. Az ember szabadon alakíthatja, építheti jövőjét. Csodálatos műveket alkothat, tudományt, művészetet, kultúrát, gazdagságot teremthet magának. A szabadságnak azonban ára van. Minden szabad embernek fel kell tennie önmagának a kérdést: szabadságában képes-e megőrizni emberi méltóságát? A szabadság nem jelenthet önkényt, szabadosságot. Az embernek nem szabad mindent megtennie, amire képes, amire ösztönei csábítják: nincs igazi szabadság kötöttség, korlátok nélkül. A szabad ember felelős embertársaiért, környezetéért, a világért. Az olyan társadalom, amely elhallgatja ezt a felelősséget, valójában a közösségi lét alapjait ássa alá. A szabadsággal visszaélő ember beleveti magát ösztönei hálójába, és önmaga rabszolgája lesz. Az ilyen ember kegyetlenül kihasználja embertársait, erőszakkal hajszolja, habzsolja az anyagi javakat. Az emberiség története vajon nem a rosszul felhasznált szabadság története-e? A szabadsággal való visszaélés, vagyis a bűn az ember lealacsonyodását jelenti, ami ellentéte az emberi méltóságnak, és sebet üt a társadalom testén.

Krisztus példabeszéde azonban nem hagyja megrekedni az embert a maga elesettségében. Megszólal a tékozló fiú lelkiismerete, vágyat érez a megtérésre: Felkelek, és atyámhoz megyek. E szavak a remény jelei, bizakodás, hogy az atya nem tagadhatja meg fiát. Mi lenne, ha az Istent megszemélyesítő apa az ügyvéd, a törvénybíró szigorával a büntetést helyezné kilátásba? A példabeszéd főszereplője az apa, aki nem hánytorgatja fel fia viselt dolgait, és aki örömében csak annyit mond: „Fiam meghalt, de feltámadt.”

A tavasz a természet feltámadásának időszaka. Ami korábban a pusztulás jeleit mutatta, az hirtelen kizöldül, virágba borul. Ugyanezt teszi Isten az ő megbocsátó irgalmával, feltámasztja, új életre szólítja az elesett embert. Isten a bűnösben saját teremtményét látja. A bűnös ember is ember, csak bűnös ember, elesettségében is Isten teremtő kéznyomát viseli magán.