Három Áron

Audio file

A Biblia szerint a zsidóknak egy Áronuk volt, a főpap, Mózes bátyja, aki az Istennel megkötött szövetséget megszegte, a nép kérésére ékszerekből aranyborjút öntetett, amelyet az izraeliták istenként imádtak. A székelyeket hasonló kísértés már azért sem fenyegeti, mert az aranyborjúhoz aranyra lenne szükség, aminek híján vannak. A székelyeket szereti az Úr, hiszen három Áront is ajándékozott nekik: Gábor Áront, Tamási Áront és Márton Áront. A székely atyafi szerint Áron püspök már rég a mindenszentek társaságában forgolódna, ha a Jóisten is székely lenne. A másik két Áron nem tart igényt a szentté avatásra, noha ők is istenfélő emberek voltak. Egyik ágyúval, a másik tollal állt a haza szolgálatába. Felismerték az idők jeleit, a kihívások megedzették őket.

A szeptember 20-án született Tamási Áron végakaratának megfelelően véglegesen hazatért, a szülői háztól kőhajításnyira, a templomkertben, két cserefa között alussza örök álmát. Fejfáján ez áll: „Törzsében székely volt, fia Hunniának, hűséges szolgája bomlott századának.” Az író sírja zarándokhellyé vált, az arra járók néma főhajtással, virágcsokrokkal adóznak a nagy székely szellemének.

Tamási Áron a képzelet szabad csapongásával, a szépirodalomba emelt népköltészet szimbólumteremtő erejével, költőiségével maradandó emléket állított a székely népléleknek. Az író alapélménye a székely falu nehéz sorsú, de az élet terheit derűs lélekkel, tréfás kedvvel viselő egyszerű népe. Tamási víziójában valóság és álom egymást átjáró adottság. Az élet szürkesége azért elfogadható, mert azt a hit és képzelet színessé varázsolja. A szülőföldjétől távol élő, de attól soha el nem szakadó író Ábel személyében halhatatlanná teszi az élet ezernyi viszontagságával dacolni tudó székely embert. Tamási arról a székelyről beszél, aki kiszakad közösségéből, és nekivág a nagyvilágnak. Ábelnek csak a kedélye napfényes, sorsa éppoly zord, mint a környező táj. Ábel történetének hátterében a népi sors küzdelme mutatkozik: szegénység, elnyomás, kizsákmányolás. Ábel mégsem ábrándul ki a világból, életérzése azt sugallja, hogy „a madárnak és a melegnek szárnya van, s szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége”. Ez a tudat ad neki erőt, hogy helytálljon a rengetegben, az országban és Amerikában.

Hosszú bolyongásai után fogalmazza meg a kátészerű igazságot: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ábel éppen olyan, mint Petőfi János vitéze, Arany János Toldija, Móricz Zsigmond Rózsa Sándora: minden akadályt legyőz, célba ér. Mintha a mitológiából visszajáró, sejtelmes lényekkel járna-kelne, szövetkezne, hogy a szülőföld ártó szellemeit elűzze. Mert a szülőföld szent, azt meg kell védeni, azért élni, halni kell.

Szülőföld – két egybeolvasztott szó, noha külön-külön is a kinyilatkoztatás erejével hat. Hogy mit jelentenek a szülők, csak akkor tudjuk meg, amikor végső búcsút veszünk tőlük, és az utánuk maradt űrt semmi nem pótolja. Addig gyermekek voltunk, s hirtelen felnőtté válunk, a halál avat azzá, de az előléptetést visszaesésnek érezzük.

A föld szó a földiben személyesedik meg. Felcsillan a szemünk, valahányszor gyermekkori játszótársunkkal, falusfelünkkel találkozunk. „Földiek” vagyunk – mondjuk boldogan, és beszélgetés közben a gyermekkor színes eseményei megelevenednek emlékezetünkben, amint Petőfi is írja: „Gyermek lettem, gyermek lettem újra, / Lovagolok fűzfa sípot fújva…”

Tamási könyveit olvasva, a szülőföldön barangolva átérezzük: Erdélyország, és abban is a Székelyföld a mi hazánk. Ki-ki úgy érzi, hogy Erdélynek éppen az a vidék legszebb ékköve, ahol ő született. A Nyikó menti szelíd táj, a fenyvesek között hömpölygő Maros, a Csíkon ezüst szalagként végignyúló Olt, a viharokkal dacoló sziklák, zuhogó vízesések, barlangok, határkapuk, út menti keresztek, székelykapuk tűnnek fel előttünk. A tenger szintje fölött jó néhány száz méter magasságban úgy érezzük, mintha az ég is közelebb lenne hozzánk. A Délhegy, a Bucsin, a Hargita csúcsán csak éppen ki kell nyújtani karjainkat, és máris a felhőket érintjük.

Erdélyországban minden szép, de az élet küzdelmes, hasonlít Ábel sorsára. Az író szerint: „Énlaka felett, a Firtos lova hátán elaludt a Gondviselés.” Vajon valóban elaludt, vagy csak úgy tűnik?