Uram, jó nekünk itt lenni (Mt 17,4)

Audio file

Az Eiffel-torony tökéletes mérnöki alkotás, de nincs benne semmi misztikus jelleg, ami a turistákat elmélyülésre késztetné. A háromszáz méter magas építmény csúcsán sem érezzük közelebb az eget, inkább a technika mesterművét csodáljuk. A szent helyeken viszont a kő, a tégla, a vakolat túlmutat önmagán. Látomások, történések sejlenek fel, letűnt századok zarándokai tűnnek fel képzeletünkben. Itt hívő, nem hívő egyaránt valami földöntúlit tapasztal meg. A zarándokhelyek nem hasonlítanak egymásra, nem külső arculatuk, hanem belső kisugárzásuk fűzi őket össze. Évezredek során tömérdek templomot, kolostort, mecsetet, zsinagógát, sztúpát, pagodát emelt az emberiség, ezek antennaként a túlvilág hullámhosszára vannak beállítva. A franciaországi lourdes-i kegyhely roppant méretű zarándokhely, amelyet évente a hívek milliói keresnek fel. Az egymás után sorakozó templomok mellett a kegytárgyüzletek reklámjaikkal versengenek. A leghosszabb sorok mégis ahhoz a kis, egyszerű barlanghoz vezetnek, ahol egy ártatlan kislánynak a Boldogságos Szűz megjelent. Ez az a titokzatos hely, ahol ég és föld egymásra talált, ez Lourdes igazi varázsa.

Mi ragad meg bennünket a szent helyeken? Mi az a belső erő, ami a profán világot magunk mögött hagyva a szakrális környezetben megérinti lelkünket? A hely szelleme? – Az is, de a válasz nem kielégítő. Többről van itt szó, a felülről jövő kegyelem áramkörébe lép be a zarándok.

Érzékszerveink közül a legátfogóbb módon szemünkkel tájékozódunk. A látóideg szünet nélkül „fényképez”, gyűjti az adatokat, amelyeket az agy raktároz, az információk áradatát elhelyezi a tudatban. „Számítógépünk” tárolója azonban nem mindig működik pontosan, gyakori a téves kapcsolás. Az eredmény egy rendezetlenül felhalmozott kép- és információgyűjtemény, aminek nagy része a tudatalatti szférába szorul ugyan, de nem hagy nyugton, időről időre jelentkezik. Álmainkban aztán szabad utat kap, olykor rémképekkel teszi félelmetessé álmainkat.

Az ember az, amit elfogyaszt” – tartja a közmondás. Ez alatt nemcsak azt értjük, amit gyomrunkba juttatunk, hanem sokkal inkább azt, ahogyan képekkel, újabb és újabb információkkal is tápláljuk magunkat. Amint a szemeteskosarat gyakran kiürítjük, úgy kell a szellemi hulladéktól is szabadulni. A tréningszerű, tudatos meditáció révén a túlterhelt psziché lélegzetvételhez jut, önmagára talál. Információzáporban úszó világunkban helyet kell szorítani a lélek berkeiben, hogy azokba a transzcendens információk bejussanak és hassanak.

Az elkereszténytelenedő világ lassan felhagy az imával, idejétmúlt jámborsági gyakorlatnak tartja. Ha egyáltalán van Isten – mondják egyesek –, ő csak tudja, kinek mire van szüksége, mi értelme hát hosszú imaszövegeket mantrázni, buddhista módra imamalmokat üzemeltetni? A hívő ember az ellenkezőjét állítja: imádság nélkül a hit elveszíti éltető erejét, a hit mécsesét az imádság olaja táplálja.

Igaz, a hívő ember is sokszor elbizonytalanodik, hiszen jobb esetben egy vallásilag közömbös világban kell hitéért megküzdenie. Sötét a világ, hallgat az Isten, holott – szerinte – szólnia kellene, valami látványosat kellene tennie, hogy felrázza az önmagába süppedt világot. De Isten hallgat, akkor is hallgatott, amikor Krisztus a kereszten hozzá kiáltott. Isten válasza a türelem, az irgalom. Csak látszólag vészes a helyzet, hiszen Isten Krisztusban kiengesztelődött a világgal. Krisztus kereszthalála, és világszerte az imádkozók megszámlálhatatlan serege nagyon is ellensúlyozza azt a lármát, ami az életet jellemzi. Az apostol derűlátó: „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.” (Róm 5,20)

Vastagh György erdélyi szobrászművész alkotásai a budapesti bazilikában a nemzet szentjeire, nagyjaira emlékeztetnek, azokra, akik a nemzet fennmaradásáért és az égi haza elnyeréséért megvívták a maguk harcát. A múlt üzenetét közvetítik az utókor számára. Hitet, erőt, bátorságot sugároznak: nincs ok a kétségbeesésre, nincs reménytelen helyzet, odafenn irányt szabtak a földi történéseknek.

Az ügyes-bajos dolgaik után loholók futó pillantást vetnek a nemzeti szentélyre, az Istent keresők viszont megnyugvást, lelki feltöltődést keresnek az Úr színe előtt. Ugyanazt érzik, mint amit Péter apostol a Tábor-hegyen kifejezett: „Uram, jó nekünk itt lenni!” Az Úr hajlékában folyton felcsendül az Istent dicsőítő ének és engesztelő ima. Az énekesek, imádkozók pótolják mulasztásainkat.