„Oh természet, oh dicső természet…” (Petőfi Sándor)

Audio file

Téged dicsőít a Zenith és Nadir. / A szélvészek bús harca, az égi láng / Villáma, harmatcsepp, virágszál / Hirdeti nagy kezed alkotásit.” (Berzsenyi D.)

A Petrozsényben született Esztó Zoltán bányamérnök a föld gyomrában, a tárnák mélyén másképpen látta a természetet, mint a költő. Foglalkozása nem a természet védelmét, hanem kizsákmányolását szolgálta. A Zsil-völgy festői tájain a szénbányászat monstrumai éktelenkednek. A diktatúra bukásával a bányaipar leáldozott, de a lepusztult ipari létesítmények, a salak- és szeméthegyek beláthatatlan vonulata megmaradt. A geológusok szerint a krétakori természeti katasztrófa volt Földünk utolsó nagyméretű megrázkódtatása, amit egy üstökös becsapódása okozott. A Föld ezt túlélte, de hogyan fogja átvészelni a természet az ellene folyó rablógazdálkodást, ami világszerte szemünk láttára zajlik?

Mentsük meg a természetet! – egyre gyakrabban elhangzik a harsány felszólítás. Több mint száz évvel ezelőtt még nem volt szükség hasonló vészjelzésekre. Akkor úgy tűnt, hogy a természet nyitott könyv, amelyet Isten keze írt, amelyben minden egyes élőlény külön kinyilatkoztatás. A természetben folyton a Teremtő bőkezűségére, jóságára bukkanunk. Isten helyezte az embert az édenkertbe, és bízta gondjaira az élő világot. Az ember és a természet szétválaszthatatlan, ha sérül az élővilág, az ember nem orvosolja sebeit, maga alatt vágja el az őt tartó ágat, amelyre fészket rakott.

A természet előbb van, mint mi, emberek, egyszerre teremtett és teremtő erő: kibontakoztatja a benne szunnyadó életet. Az ember már kezdettől fogva tervbe vette a természet meghódítását, hiszen a Teremtőtől erre megbízást is kapott: „Vonjátok uralmatok alá a földet, uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog. (Ter 1,28) Idők folyamán azonban létrejött a természettel szembeni, ember-teremtette ellenvilág, az ipar és technika világa, ami veszélybe sodorhatja az élőlényeket. Az ipari forradalom óta az ember a természet ellensége lett: utak, városok, ipari központok építésével, folyók szabályozásával, bányákkal, olajmezőkkel, nukleáris robbantásokkal újabb és újabb merényletet követ el az élővilág ellen. Manapság a természetnek már egyetlen területe sincs biztonságban. Növény- és állatrezervátumokban próbálják menteni, ami még menthető, megvédeni az ökológia és zoológia maradványait. Későn jött rá az ember, hogy a természet nem mellette, hanem benne él, hiszen az ember maga is az élővilág szerves része. Ha az ember elpusztítja környezetét, a természet bosszút áll rajta, magával rántja gyilkosát. Axiómaként kellene hirdetni: Isten mindig megbocsát, az ember néha, a természet soha.

A természetre úgy kellene tekinteni, mint a Teremtő ajándékára. A newtoni fizika is ezt sugallja, hiszen ahogyan a csillagok és bolygók világában óramű-pontossággal működik minden, ugyanúgy az élőlények hierarchiájában is bámulatra méltó a törvények láncolata.

A romantika kora nyitotta fel az emberek szemét az érintetlen tájak, hegyek, völgyek, folyók, tavak, erdők szépségére. A természetrajongók a romlatlan természetben találnak felüdülést, feltöltődést. Sokan az erdőbe mennek imádkozni, a fák susogásában ismerik fel a természet sóhajait, amint azt Pál apostol is írja: „Tudjuk, hogy a természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig… és várja Isten fiainak megnyilvánulását.” (Róm 8,19.22) Egy hegyi kiránduláson a virágok özönében, a ragyogó ég tisztaságában csak karnyújtásnyira tűnik a természetfölötti világ. A zsoltáros is a természet lágy ölén fogalmazta meg szárnyaló imáját: „Isten nagyságát hirdeti az ég, a mennybolt vallja kezei művét.”

A hegy csúcsán állva, a panorámában gyönyörködve, a menedékház előtt a ragyogó csillagos eget szemlélve már nem tűnnek a napi gondok fontosnak, a panaszok is elcsitulnak. A folyó partján mélázva, a távoli tengerre tekintve úgy tűnik, hogy a láthatár szélén az ég és föld ölelkezik. Emberek, akik átélik a természethez fűződő mély kapcsolatukat, nemcsak testileg, de lelkileg is ellenállóbbak, mint mások, akik a gépek, készülékek mesterséges világában élnek. A Teremtő nemcsak az emberbe, de a természetbe is belelehelte lelkét.

„Vissza a természethez” – írta Rousseau az új kor hajnalán. A természet révén a tévelygő ember könnyebben visszatalál Teremtőjéhez.