Többet ésszel, mint erővel!

Audio file

Az idős nemzedék emlékszik még a második világháború borzalmaira és az azokat követő válságos időkre. A tömegek éheztek, a bankárok viszont a zavaros körülmények között is feltalálták magukat. André Kostolany tőzsdespekuláns a háború végén néhány dollárért kilószámra német részvénypapírt vásárolt, amitől tulajdonosaik úgy menekültek, mint ördög a tömjénfüsttől. Németország romokban hevert, az életben maradt polgárok felett sötét felhők tornyosultak. Kostolany levelet írt Adenauer kancellárnak, amelyben jelezte, hogy ő nagyon bízik a nácizmussal leszámolni akaró német kormányban. E nehéz feladathoz azzal óhajt hozzájárulni, hogy megvételre felajánlja a birtokában lévő részvényeket, amelyek távlatilag jövedelmezőek lehetnek. A kancellár érdeklődést mutatott, és egyik emberét megbízta az üzlet lebonyolításával.

A világégés után kaotikus állapotok jellemezték a világgazdaságot. Franciaországban sok volt a pénz, de nem volt áru, Olaszországban sok volt az áru, de nem volt pénz. Svájcban rengeteg áru és pénz felhalmozódott, Németország ijesztő pénz- és áruhiánnyal küszködött. A kedvező lehetőség adva volt, amit a tőzsdespekuláns felismert és kihasznált, még mielőtt mások észbe kaptak volna.

Kostolany nem érte be az értékpapírok árfolyamkülönbözetéből besöpört nyereséggel, újabb üzleten törte fejét. Megtudta, hogy Adenauer Wittenbergben végezte egyetemi tanulmányait. Rövidesen olcsó pénzen megvásárolta Luther 1534-ben kiadott bibliáját, és elküldte a kancellárnak a következő ajánlással: „Az egykori wittenbergi diáknak szóló legértékesebb értékpapír, biblia formájában.” Adenauer odáig volt az ajándékért.

A történelemkönyveket lapozgatva elképedünk: eleink sokszor mily nyomorúságban tengődtek. A hadviselés súlyos vérveszteséget jelentett, a férfiak jelentős része a harctéren elesett, a betevő falat megszerzése nőkre, gyermekekre hárult. A válságos időszakban a zsidó kereskedő és az örmény üzletember leleményessége többnyire kiutat jelentett, és mindkettő sokra vitte.

A pénzszerzés fogalmát egyes nyelvek más és más formában fejezik ki: a német nyelv „megérdemelt” pénzjövedelemről beszél, a franciák „nyerik”, az angolok „aratják”, az amerikaiak „csinálják”, és mi, magyarok „keressük” a pénzt, amit gyakran nem találunk.

Ki lenne jobb példa arra, hogy miként lehet a földhözragadt szegény emberből is milliomos, ha nem éppen az osztrák Grün, aki egy templomszolgai álláshirdetésre az illetékeseknél jelentkezett. Meglepődött, amikor arról értesült, hogy a templomszolgának tudnia kell írni, olvasni. Mivel Grün írástudatlan volt, nem kapta meg az állást. Bánatában összekuporgatott pénzén Amerikába vándorolt, ahol vállalkozásba kezdett, ami rövidesen eredményesnek bizonyult. A sajtóban reklámozott, jól menő vállalkozására egy konszern felfigyelt, és megvásárolta a céget. A szerződés aláírásakor jött a meglepetés: Grün nem tudott aláírni. „Istenem – mondta a vevő ügyvédje –, mi lett volna magából, ha írni, olvasni tudna.” – „Templomszolga” – hangzott a válasz.

Az 1989-es rendszerváltás után tömegek vonultak nyugatra, és nem valószínű, hogy közülük bárki is Grünhöz hasonlóan milliomos lett. A kivándorlók többségének életszínvonala javult ugyan, de még így is messze elmarad az őshonos lakosság életkörülményeitől.

A rendszerváltás után egy interjúban a német üzletember azt kérdezte román partnerétől: Mit tudnak nekünk eladni? – Semmit – válaszolta a román. – És mit óhajtanak tőlünk vásárolni? – Mindent – hangzott a válasz. A román üzletfél pontosabb választ is adhatott volna: igenis, valamit a román állampolgárok is adhatnak: olcsó munkaerőt. A nyugati tőkés országok rabszolgákat már nem tarthatnak, mint hajdan, most minimálbérért dolgoztatják a keleti országokból érkező tömegeket.

Az egyháznak ebben az anyagi érdekeket hajhászó világban kell az evangéliumi eszményt hirdetnie, az Úr felszólítását követve: „Gyűjtsetek magatoknak kincset a mennyben.” A szegény egyház minden időben tömegeket vonzott, míg meggazdagodása esetén sokan elszakadtak tőle. A szegénységből futotta nevelőintézetekre, kórházakra, árvaházakra. A gazdag egyház folyton pénzt követelt, ami mindig botránykő volt sokak számára.

A sokat bírált német egyház a kommunista országok és a harmadik világ szegényeit rendszeresen támogatta, mégis a liberális sajtó gyakran a német egyház gazdagságát kifogásolta, a kötelező egyházadó eltörlését sürgette. Amikor még a márka volt a német fizetőeszköz, akkor került színre a tendenciózus színdarab, melynek ezt a címet adták: „Kezdődik a pénz szent evangéliuma szent márka szerint.”