A halál nem a temetőben, hanem az élők között tanyázik

Audio file

Évente egyszer, halottak napján megyek temetőbe, szeretteim sírjához. Temetésekre sem járok, a halál felkavar – nyilatkozta nemrég egy közéleti személyiség. A médiát is a közelmúltig nagyjából hasonló szemlélet jellemezte. Alig tett említést az elhunytakról, legfentebb egy-egy közéleti személyiség nevét említette. A koronavírus megjelenésével viszont változott a helyzet. A főhírekben naponta rémisztő adatokat hallunk a koronavírus terjedéséről, a megbetegedettek, halottak számáról.

Az orvosi és tűzoltó szakma messze elüt egymástól, mégis van közöttük némi közös vonás: mindkét szakma emberét akkor riasztják, amikor menteni kell, aki, ami még menthető. A mentő- és tűzoltókocsik szirénáira figyelünk, és a veszélyben lévők jelennek meg képzeletünkben, miközben felötlik bennünk a gondolat: holnap- holnapután talán mi leszünk a ragály áldozatai.

Sebastian Brant A bolondok hajója című művében megjegyzi: a világ be akarja csapni önmagát, alig akar tudomást venni az elmúlásról. Nos, 2020 tavasza óta a kijózanodás napjait éljük: változott a média hangvétele, az emberek hangulata: a nagyvilág naponta a koronavírussal küzdők és a járványban elhunytakra figyel.

Különös, hogy a járvánnyal csaknem egy időben kezdődött a nagyböjti idő is. Hamvazószerdán az egyház szolgája hamut szórt a hamvazkodó fejére és a Biblia komor szavait idézte: emlékezz, ember: porból vétettél és porrá leszel. A bibliai ige e válságos időszakban mindennapi esemény: tömegek térnek sírba, válnak porrá a krematóriumok lángjaiban. A hagyományos temetők szűknek bizonyultak: a nagyvárosokban feltűntek a rögtönzött tömegsírok. A negyvennapos böjti idő véget ért, a keresztény világ Krisztus feltámadását megünnepelte, de hogy a járványból való „feltámadás” mikor köszönt majd be, az a jövő titka.

A járvány felkiáltójellé lett: törékenységünkre, emberi létünk sérülékenységére emlékeztet. Általános gazdasági válság, a munkanélküliség drasztikus növekedése, a turizmus vonaglása, sportrendezvények, konferenciák törlése, az oktatás időleges szüneteltetése napi esemény lett, hogy csak néhány aggasztó hírről essék szó. Járványok itt-ott a múltban is felütötték fejüket, de nem váltak világméretűvé. A globalizáció felgyorsult ütemében viszont a koronavírus az egész világot megtámadta, térdre kényszerítette. Hónapok óta háborús állapotokra emlékeztető figyelmeztetést hallani: tarts távolságot, viselj maszkot, maradj otthon! A korlátozások ellen tiltakozók, a védekezésbe lassan belefáradtak a másik végletbe csaptak át: strucc módjára homokba dugják felüket, kijelentik: nincs járvány, tömeghisztéria áldozatai vagyunk.

Tarts távolságot! – hangzik a figyelmeztetés. A járvány előtt is betartottuk az egymástól elválasztó „tisztes” távolságot. Az elidegenedés folyamata már rég, az ipari forradalommal, a nagyvárosok kialakulásával elkezdődött, és azóta egyre nagyobb méreteket ölt. A megosztott, atomizált társadalom egyre inkább széthullik, az emberek, az egymás boldogítására született társas lények magukra maradnak. A panellakások lakóit vékony fal választja el egymástól, mégis távolinak érzik a közvetlen szomszédot.

A „maradj otthon”-nak megvan az árnyoldala: „jóból is megárt a sok”. Divatosabb változatban: ami sok, az sokk. A bezártság okozta stressz az ember rosszabbik énjét is felszínre hozza, és így a „mindenhol jó, de legjobb otthon” közmondás ellentétes értelmet nyer: mindenhol rossz, de a legrosszabb otthon!

Az antik irodalomban az embernek végzete van. A görög tragédiáknak éppen az a lényege, hogy az ember és alkotásai megsemmisülnek. Az ember hérosz módjára küzd, de a végzettel szemben veszít. A Bibliában ennek fordítottja áll: az embernek sorsa van, amit egy felső hatalom tervez el ugyan, de annak alakulása a sors felvállalójától függ. A földi lét határán nincs elfogadható emberi válasz, azt a halandó felülről várja, attól, aki eltervezte sorsát.

Korunkban kirajzolódnak a remény és reménytelenség körvonalai. A szellem emberei lassan két táborra szakadnak. Kialakul a létoptimisták és létpesszimisták tábora. Az előbbi a megpróbáltatásokban is a remény híve marad, távlatokat nyit a jövő építéséhez, vállalja az erőfeszítést, a lendületet a cselekvéshez, a másik tábor nem hisz a felülről jövő ígéretben, beéri az emberi okoskodás vigaszával. A koronavírus egyetlen hozadéka: dilemma elé állítja a sorsa kifejletén töprengő embert.