Nyelvében él a nemzet

Audio file

Nekünk, magyaroknak volt egy olyan mozgalmunk, amelyhez hasonlót kevés más nép tudott olyan eredményesen véghezvinni, mint mi. Ez a nyelvújítás. Írók, költők, nyelvészek fogtak össze, hogy gazdagítsák, tökéletesebbé, szebbé tegyék a magyar nyelvet. Egy egész tudós társaság alakult nyelvünk, és ezzel együtt a magyar tudomány, szellemi élet fejlesztésére: ez volt a Magyar Tudományos Akadémia.

De maradjunk házunk táján. 1791-ben Erdély különböző településein egy lelkes hangú levelet kézbesített a posta. A körlevél közölte, hogy nagy erők szunnyadnak a magyar nemzetben, hiszen a vallási üldözések, idegen elnyomás, természeti katasztrófák ellenére is számottevő tudományos eredményeket tud felmutatni. „De még sok vagyon hátra – írta a levél szerzője. – A tudományok még nevekedést, sok terjeszkedést kívánnak a magyar hazában, mert sokkal többre alkalmatos nemzetünk.”

Aranka György minden jelentős erdélyi és magyarországi tudóssal kapcsolatban állt. Nemcsak nyelvművelőként, kulturális szervezőként tett szolgálatot hazájának, ő maga is verseket írt, és számos művet franciából, németből magyarra fordított. Kora szellemi vezérei közé tartozott.

Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság 1793-ban, Marosvásárhelyt tartotta első összejövetelét. Ez a tudós társaság a Magyar Tudományos Akadémia elődje. Büszkén jegyezhetjük meg: Erdély megelőzte Magyarországot.

A levél értesítette Erdély tudósait a nagy fontosságú eseményről. A kezdeményezésnek mély gyökerei, hagyományai voltak. Már Bod Péter, erdélyi történetírásunk úttörője felismerte, hogy a tudósok összefogása nélkül lehetetlen tudományos tevékenységet sikeresen folytatni. Bod Péter nyomán Batthyány Ignác, gyulafehérvári püspök szándékozott akadémiát létrehozni. Teleki Sámuel főkancellár pedig a marosvásárhelyi Tékát „Magyar Göttingának” tekintette. Szellemi nagyjaink minden tőlük telhetőt megtettek, hogy az erdélyi kultúrát és annak hordozóját, az anyanyelvet fejlesszék, felvirágoztassák.

A nyelv fejlődése nem ismer megtorpanást. Ne gondoljuk, hogy nyelvünk napjainkban elérte már végső fejlődési fokát. A magyar nyelv mesterei: írók, költők, irodalmárok magas, művészi szinten kezelik a nyelvet, elkápráztatnak alkotásaikkal, de még a leggazdagabb, legkifejezőbb, legszebb magyar nyelv sem a fejlődés végső állomása. A jövendő nemzedékek is hozzáadják majd nyelvünkhöz a magukét. Amiképpen a magyar „nem volt, hanem lesz” – amint Széchenyi mondta –, ugyanúgy a magyar nyelv is egyre inkább kiteljesedik. A nyelv együtt fejlődik a néppel.

A nyelvtan úgy él tudatunkban, mint iskolai tantárgy, és a tantárgyak között is elvont, száraz, unalmas szabályok gyűjteménye, a matek ikerpárja, sok diák rémálma. József Attilának megvolt a lesújtó véleménye a bogaras Horger tanár úrról, de később belátta az igényes tanár igazát. A költő szárnyaló versein Horger tanár úr keze nyomát is nyomon lehet követni.

A nyelv a folyóra emlékeztet, amelyet csermelyek, patakok táplálnak. A hasonlatbeli folyónak jókora vízgyűjtő hálózata van, a beömlő patakok meglehetősen bővizűek, kiapadástól nem kell tartani. Arany János a Partium, Vörösmarty a Dunántúl, Petőfi az Alföld, Sütő András a Mezőség, Tamási Áron a Székelyföld nyelvét emelte be az irodalomba. Csodálhatjuk nyelvünk színeit, ízeit, hangulatát, de az is igaz, hogy a patakok élő vizein kívül sok szenny is bekerül a folyóba. Ez mindig így volt, és így is lesz. De borúlátásra még sincs ok, hiszen a folyónak megvan a maga öntisztító mechanizmusa, azonfelül pedig a nyelvtisztaság elkötelezett őrei is serényen tevékenykednek. Amíg sokunkban él a nyelvi öntudat, addig nem kell féltenünk életünk folyóját az elposványosodástól.

Az anyanyelv nagyobb kincsünk, mint a föld, mert akkor is tulajdonunk, ha a föld már kicsúszott lábunk alól. Nyelvünk egyetlen biztos örökségünk, vagyonunk, amelyből szegénynek is annyi jut, mint gazdagnak. Ebben a kincsben csak az nem részesül, aki önként lemond róla.

Nyelvünk háromezer évre visszatekintő örökségünk, minden akadályt, veszélyt legyőzött. Íme, itt van, a mienk. Tőlünk függ, mit kezdünk vele. Húzzuk, nyúzzuk, rongáljuk, vagy mint értékes kincset megbecsüljük, gazdagítjuk, gyermekeinknek átadjuk. Múltat, jelent, jövendőt anyanyelvünk kapcsol össze, bennünk él, ezen a nyelven gondolkodunk, álmodunk. Anyanyelvünk elkísér az első gügyögéstől az utolsó sóhajig. Leghűségesebb útitársunk. Mi sírba szállunk, de nyelvünk életben marad a jövendő nemzedékek örömére.