Nemcsak piciny tanyák vannak, hanem az ezerarcú Erdély szépségei várják a bennszülöttet, idegent egyaránt. Nagyenyeden, a Maros partján elterülő iskolavárosban látta meg a napvilágot a nap szülötte, Adorján Jenő, akit talán az öreg folyóhoz fűződő emlékei késztettek arra, hogy a tengerész szakmát válassza.
Ha a költő Magyarországot az Isten kalapján lévő bokrétának látta, akkor mihez hasonlíthatjuk Erdélyországot? A költők szebbnél szebb költeményekben énekelték meg a Kárpát-medence változatos, festői tájait. A történelem tanúsága szerint volt időszak, amikor Magyarország mint állam megszűnt, de Erdély átvészelte a viharokat – most viszont az ellenkezőjének vagyunk szemlélői. A szórványban élő erdélyi magyarság halódása a kipusztulás rémképét vetíti elénk. Erdélyt a magyarok második hazájuknak tekintették, megtalálható benne mindaz, ami az anyaországból hiányzik. Égbenyúló hegyei, folyói, barlangjai, természeti kincsei, gazdag rétjei a bibliai Ígéret Földjét idézik.
A természeti szépségek mellett felsorakoznak az emberi kéz alkotásai: magasba törő templomtornyok, kolostorok, várromok, út menti keresztfák, székelykapuk. Székelyföldön stratégiai szempontok miatt a templomokat védőfallal vették körül, a betörések elleni védekezés céljából. A vártemplomok nemcsak a környék népét védelmezték, hanem a közösség itt elhelyezett vagyonát is. A falakon belül a családoknak külön kamrájuk volt, ahol élelmüket tárolták. Prázsmár és Székelyderzs vártemplomai mellett az egyes fülkék és a hozzájuk vezető lépcsők teljes épségükben fennmaradtak. Veszélyben az odamenekültek a zsoltáros szavaival fohászkodtak: „Erős vár a mi Istenünk.” Vajon a mai templomok betöltik-e a középkori templomok szerepét egy egészen más természetű, ám nem veszélytelenebb küzdelemben?
Erdély tájait járva képzeletünkben megelevenednek a bölcs erdélyi fejedelmek, tudós papok, hitvitázó lelkipásztorok, harcba induló katonák, tragikus életsorsok, szomorú balladák. Tudatosul bennünk, hogy Erdély soha nem volt a béke szigete, itt a fennmaradásért, boldogulásért mindig keményen meg kellett küzdeni. Erdély külső segítségre ritkán számíthatott, az erdélyi ember ezért befele fordult, a nehéz sors, a csalódások bizalmatlanná, óvatossá tették. Az újat nehezen fogadta be, nem hitt a kétszínű mosolynak, a mézes-mázas szavaknak, a megtévesztő politikának.
Erdélyben katolikusnak, protestánsnak lenni nem csupán hitbeli meggyőződést, felekezeti hovatartozást, hanem magyarságot is jelent. A szórványban az egyház hirdeti, őrzi a magyar szót. Erdélyben szorosabb, meghittebb az egyház és nép közötti kapcsolat, mint másutt. A puritán kálvinista templom szószékén, a gazdagon díszített katolikus templom igehirdető emelvényén elhangzó ige megtartó szó, a nyelv fennmaradásának egyetlen eszköze, a nemzeti lét éltető eleme. A lelkipásztor a megfogyatkozott közösség őrangyala, híveit elkíséri a bölcsőtől a sírig. Látja, hallja, átszenvedi népe sorsát. Tanúja annak, mint vesznek el a legjobbak, törnek meg szálfaemberek, küzdenek a nincstelenek a kilátástalan helyzetben. Szemlélője hitehagyásnak, etnikai átállásnak, kisebbségi önfeladásnak.
A szórványban élő pap tanúja a halódásnak, forgatja az anyakönyvek sárguló lapjait, látja az ősök és az életben lévők szélmalomharcát a statisztikák tükrében. A romos iskola, a már rég javításra szoruló templom, a nehezen karban tartható lelkészi lak már csak a múltat idézi. A jelen kilátástalan, a jövő már csak az égi hazában fordulhat jobbra.
A szórványban lévő csendes plébániák, lelkészlakok a kihunyó magyar élet utolsó mentőszolgálatai. Dosztojevszkij vagy Thomas Mann tollára lenne szükség leírni a maradék gyülekezetek anyagi, lelki állapotát. Ha a kisebbségi sors a szórványban heroizmust jelent, akkor a kihaló közösségek lelkészei igazi héroszok, akik a nyomasztó légkörben papok, magyarok tudnak és akarnak maradni.
Aki a magyar múlt ismerőjeként járja Erdély magyar szórványvidékeit, Dél-Erdély és a Mezőség tájait, az tudja, hogy verejtékkel, vérrel öntözött földön jár. A mélázó úgy látja, mintha a bérceken megtörő holdfény kísérteties árnyakat vetítene a kihaló tájra. Az árnyak félelmet keltenek a virradat nélküli éjszakában.