„A múltat végleg eltörölni…”

Audio file

A harcias kommunista himnusz próféciával kezdődik: „Ez a harc lesz a végső, / csak összefogni hát, / és nemzetközivé lesz / holnapra a világ.” A jóslat nem vált valóra. A világ proletárjai a vezényszóra nem sorakoztak fel, a kommunizmus megbukott, a kínai és észak-koreai diktatúrák agyaglábakon állnak, a túlélésért küzdenek. József Attila már a múlt század harmincas éveiben felismerte a világot fenyegető új eszmerendszert, amelyet fasiszta kommunizmusnak bélyegzett.

A múltat végleg eltörölni? A történelem ismerete nélkül az ember olyan, mint az, akinek kihagy emlékezete. A történelemnek a közösség életében ugyanaz a szerepe, mint az egyes emberek esetében az emlékezésnek. Emlékezés nélkül a pillanatnyi jelen fullasztó fogságába kerülünk. A „honnan” és a „hová” a létértelmezés követelménye. A múltba kalandozók közül sokan a történelmet olyan tükörnek tekintik, amelyben saját arcukat akarják látni. A kiválogatott korszakok és személyek láttán tulajdon képüket akarják hitelessé, színessé festeni. Elfelejtik, hogy a történem nem tükör, sokkal inkább ablak, arra való, hogy kitekintsünk rajta, a jelentől különböző világot lássunk meg benne. Kitekinteni, hogy lássuk: a mindennapi életnek van valami mélyebb előzménye, értelme. Felcsillan benne valami az emberi lét fényeiből, titkaiból, és tudatosul: a történelem nem hérakleitoszi folyam, amely a sötétségben fogant, és amelyet a sötétség fog elnyelni. Okulhatunk a történelemből, mert az, miként az idegenbe tett utazás, rámutat arra, hogy az élet jelenségeit másképpen is lehet szemlélni. A múlt tanulmányozása a jelen útvesztőiben számos esetben iránytű lehet, a jelen kor okulhat a múlt kudarcaiból.

Az ázsiai óhazában és a több mint ezeréves új hazában kibontakozó történelmünk bővelkedik olyan eseményekben, amelyekben eleink színes világa megelevenedik. A részletek feltárásával közelebb kerülhetünk múltunk titkainak megfejtéséhez, hidat verhetünk a múlt és jelen között. A történész számára fontos, hogy ne csak egyszerűen bemutassa a múltat, hanem értelmezze is azt. Azáltal, hogy az eseményeket szélesebb összefüggésbe helyezi, nemcsak arra kapunk választ, hogy mi történt, hanem arra is, hogy mi volt az elmúlt események indítéka és későbbi hatása.

Maga a múlt nem alkot szervezett egységet, éppen olyan rendezetlen, kaotikus, mint a jelen. A történelem hivatott arra, hogy ennek a kuszaságnak értelmet adjon, beépítse azt az egyetemes fejlődés, kibontakozás folyamatába.

Azzal is számolni kell, hogy a történészek néha rosszul értelmezik a régmúlt eseményeit. Minden történelmi feldolgozásnak vannak hiányai, problémái, bizonytalan pontjai, ellentmondásai. A történelemhez hozzátartoznak a kételyek. Minden kor a maga szemléletét vetíti a múltba, megírja a saját történelmét. Ha a múltat problémák, homályos foltok nélkül tudnánk megragadni, akkor a történésznek nem maradna más dolga, mint hátradőlni székében.

A történetírás mindenekelőtt olyan tudományos munka és vitafolyamat, amelyben a történészek igaznak vélt tételekeit egymással ütköztetik, közös nevezőre hozzák. Jó lenne végre, ha a magyar és román történészek is megjelennének a szakma porondján, és megvitatnák elméleteiket. Csakhogy a balkáni országban a történelem nemcsak a múlt, de a jelen vitája is. Hogy a megfellebbezhetetlen, hivatalos dicső dáko-román múltértelmezés mennyire megköti a tárgyilagos román történészek kezét, arra ékes példa az, ahogyan néhány évtizeddel ezelőtt a háromkötetes Erdély története című tudományos mű megjelenését fogadták. A román műfelháborodásnak a kolozsvári magyar főkonzulátus is áldozata lett. A román média győzelemként ünnepelte a megbélyegzett magyar diplomáciai testület távozását. Azóta a diplomáciai csetepaté csitult ugyan, de a politikumban a merev elzárkózás, a magyar és a román történészek közötti fagyos légkör változatlan. Sajnálatos, hogy a politikum összemossa az irodalom és történelem fogalmát. A regény szerzője kitalálhat embereket, helyeket, eseményeket, a történész kezét viszont köti mindaz, amit a bizonyítható anyag alátámaszt, hiszen a történelem annyiban „igaz”, amennyiben tárgyi adatokkal rendelkezik.

Marad a kérdés: a jövendő nemzedékek történészei hogyan fogják értékelni korunkat? Milyen formában maradnak fenn korunk emlékei, érzései? Tud-e majd az utókor valósághű képet alkotni a mai időkről? Képes lesz-e levonni a tanulságot tévedéseinkről, elszalasztott lehetőségeinkről?