Megcsodáljuk a szivárványt, a fényes légköri jelenséget, amely a hulló esőcseppeken megtörő napfény szülötte. Az égi jelenség négy színe: a vörös, a sárga, a zöld és a kék az anyagi világot alkotó négy elemnek felel meg. A keresztény szimbolikában a vízözön után megjelenő szivárvány a kozmikus rend helyreállítását, az Úr és a bűnös ember közötti megbékélést jelentette: „Ha a szivárvány megjelenik a felhőkön, látni fogom és megemlékezem az örök szövetségről.” (Ter 9,16) Sirák fia pedig az égi jelenség csodálatára késztet: „Nézz a szivárványra, s dicsérd alkotóját, káprázatosan szép pompájában!” (Sir 43,11)

Egy néhány soros remek vers a szivárványhoz hasonlóan kiemelkedik, feltűnik az irományok tengeréből, megigéz, betölti képzeletvilágunkat, élményt jelent a lélek számára. A vers alapanyaga a szó, a leírható, kimondható fogalomközvetítő eszköz. De a szavak önmagukban még nem sokat jelentenek, zöröghetnek olyan szárazon is, mint az üres dió, hasonlíthatnak szirmait elhullatott virágra, amitől szabadulni akarunk. Könyvek egész seregét írták már meg, de hogy egy írás miért szép, miért halhatatlan, arra nehéz magyarázatot találni. Mitől olyan szép, megható néhány egymást követő szó, hogy könnyet csal szemünkbe? A költő ugyanazt a szótárt forgatja, mint mi mindannyian, valójában azt mondja el versében, amit más is elmondhatna, de nem képes rá, üzenetét nem tudja néhány szóba sűrítve megfogalmazni. Hiányzik a kiválasztott szavak ölelkezése, egymásba borulása, suttogása.

Hogy a szavaknak mi ad tartalmat, szépséget, szárnyalást, azt leginkább a költők érzik. Miért szép egy ház, egy palota, egy templom? Mert kőből, fából vagy téglából épült, vagy mert alacsony vagy magas? – A legkevésbé sem! A szépség mögött vízió rejlik. A vers mögött a költő áll, akire hatott valami, amit senki más, csak ő lesett el, fedezett fel, ami szemébe színeket, fülébe dallamot, orrába illatot, szájába ízeket, lelkébe érzelmeket, szívébe lángot lopott. A vers nyelv a nyelven belül, ezért minden költő megalkotja a maga költői nyelvezetét.

A lírának az a titka, hogy mindig friss, mindig új, mindig valami többletet sejtet. A jó vers élmény, mely bevilágít az értelem ablakán és kopog a szív ajtaján. Az értelemnek kell megfejtenie, hogy a villanás mögött valójában mi is rejlik. A klasszikusok verseit olvassuk, csodáljuk, de a modern versek előtt gyakran megtorpanunk. Az az érzésünk támad, mintha bonyolult keresztrejtvényt kellene megfejteni. Többször végigolvassuk, és még mindig nem értjük, a keresztrejtvény semmit sem mond, üresség tátong mögötte. Érthetetlen vers valójában nincs, amit az értelem nem képes megragadni, körülírni, ami nem közöl semmit, az valójában zagyvaság, odapöccintett, elvetélt gondolatfoszlány. A modern vers bonyolult, olyan, mint a mindennapi élet, a költő nagyot, sokat akar mondani, és gyakran az igyekezettel marad. A költő, ha csak tapasztalatot, és nem élményt nyújt, jobb, ha leteszi a pennát.

A jó vers szférákból érkező üzenet. Nem véletlen Illyés Gyula vallomása: „Ha egy másik égitestre kellene távoznom, és csak egy tárgyat vihetnék magammal, verseskötetem kerülne poggyászba.”

Hogyan születik a vers? A kérdés olyan, mintha egy anyától azt kérdeznék: hogyan születik a gyermek? Az anya a szülés fájdalmát éli át, és vajmi kevés hiteles információval szolgálhat a nagy esemény lefolyásáról. A gyermekét világra hozó nőhöz hasonlóan a költő sem tudja elmagyarázni: hogyan született a vers? A költő lelkében hirtelen egy érzés, gondolat megfogamzott, de azt ki kellett „hordani”, meg kellett „szülni”, hogy a világ megcsodálja az új „teremtményt”. Hogy a költők egymásról miként vélekednek, erről nehéz lenne véleményt formálni, de hogy a vers szerelmesei csodálják őket, az bizonyos.

A költő hiteles igazolványa végeredményben alkotása. Az, amit kortársai és az utókor aláír, elfogad. Nem tudni, hogy ötven, száz év múlva az utókor kiket emel ki a feledés homályából, helyez át az irodalom dicső világába. A legnagyobb költők is csupán jó néhány verssel képviseltetik magukat a halhatatlanságban.