„Embernek lenni, semmi egyébnek” (Sík Sándor)

Audio file

Ady sötét tintába mártotta tollát, amikor A grófi szérűn című versét papírra vetette: „…Az egész táj vad fájdalom. / S a gróf mulat valahol. (…) Élethez, szemhez nincs közöd, / Grófi föld ez és magyar. (…) Siratják a semmit, a másét – / A gróf tán épp agarász…” A költői képek a könnyelmű, mulatozó grófot a kizsákmányolt zsellérekkel állítják szembe. A kommunisták hasonló képet vetítettek a tömegek elé. A „kizsákmányoló” nemes és a kulák ostorozása a kommunista demagógia mindennapi vesszőparipája volt. Az idős nemzedék még emlékszik az osztályharc zengzetes szólamaira, miszerint az osztályok közötti kibékíthetetlen ellentétet csak az osztályharc szüntetheti meg, aminek eredménye a fejlett szocialista, majd kommunista államrend. A fejlődésnek ezen a fokán az állam szerepe lassan elhal, megszűnik. Létrejön a boldog kommunista új világ. Hofi Géza az „állam elhal” tételt így értelmezte: A kommunista rendszerben a proletár álla nem elhal, hanem felkopik. Az élelmiszerüzlet előtt, a napi fejadagért sorban álló székely atyafi ajkán született meg a kesernyés rigmus: „Dolgoztasd normára, etesd dekára, és felfordul magára.”

A kommunisták az osztályellenségnek bélyegzett grófokat, nemeseket nyomorba döntötték. A rendszerváltás idején minden jóérzésű embert felháborított a kisemmizett, szegények konyhájára járó, csajkás nemesek látványa. Az új káderek elhallgatták, hogy az arisztokraták soraiban számos szociális érzelmű ember is volt, aki a társadalom elesettjeit felkarolta, azokról nem is szólva, akik vagyonukat, tehetségüket a közjó szolgálatába állították. Gróf Széchenyi István bőkezű adakozása közmondásszerű. És miért ne említenénk egy másik gróf, Bethlen István miniszterelnök nevét, aki a Trianonban megcsonkított, elalélt országot életre keltette. De Erdélynek is adott az ég hasonlóan önzetlen, nagylelkű férfiakat, köztük gróf Mikó Imrét, a közügyek előmozdítóját.

A háromszéki Zabolán a Mikes-kastély homlokzatán emléktábla hirdeti a gróf jótéteményeit: Ebben a házban született 1805. szeptember 4-én hídvégi gróf Mikó Imre, hídvégi gróf Mikó György és zabolai gróf Mikes Borbála fia, Magyarország közlekedésügyi minisztere, az Erdélyi Múzeum Egyesület alapítója, a Magyar Történelmi Társulat, s számos társadalmi és gazdasági egyesület elnöke, a sepsiszentgyörgyi Ev. Ref. Mikó Kollégium megalapítója.”

A gazdag életművet e szűk keretben nem lehet vázolni, néhány szót mégis ejteni kell az Erdélyi Múzeum Egyesület létrejöttéről, amit az osztrák hatóság gáncsoskodása majdhogynem lehetetlenné tett. Az intézmény megnyitóján a magyarság színe-java megjelent. A császári megbízott meglepetésére a vezetőség elutasította az intézmény keretében a német nyelv használatát, a magyar nyelvet tette a létesítmény nyelvévé. A rangos intézmény azóta mind tudományos tevékenységével, mind múzeumi munkásságával az erdélyi tudományosság legnagyobb műhelyévé vált. Közel ötszáz kötetre és füzetre menő kiadványai maguk helyett beszélnek. Gróf Mikó Imre nevét azonban nemcsak ez az intézmény tette emlékezetessé, számos más alapítvánnyal is beírta nevét Erdély történetébe.

Az 1848-as szabadságharc idején a gróf Olmützbe utazott, hogy az uralkodó elé terjessze az Erdélyi Főkormányszék folyamodványát. Meglepetésére hazatérését megakadályozták. A császári udvar illetékesei attól tartottak, hogy a gróf a szabadságharcban tevékenyen részt akar venni. Közel egy évet kellett vesztegelnie, mire visszatérhetett hazájába, ahol a nemzeti katasztrófa mellett családi tragédia fogadta: nemzetét gyászban, ismerőseit szétszórtan, feleségét holtan találta. A csapások megviselték, de nem törték meg az edzett férfit, életét a haza, a közügy szolgálatának szentelte. Példája, lankadatlan erőfeszítése lendületet adott környezetének is. Kezdeményezésére indult el Erdélyben az a mozgalom, amely a fiatalság nevelését, művelését tűzte ki céljául. Az alapító az ősi elvet követte: gondolat, szó és tett alkotja az embert. A gondolat szóban testesül meg, a szónak pedig csak akkor van hitele, ha azt tettek követik. Cselekedet nélkül a szó csak üres ábránd.

Arthur Miller írja: Manapság az emberek kiegyeznek ötven-hatvanszázalékos erőbedobással szerelemben, hivatásban, hitben, odaadásban. Félnek a száz százaléktól. Félnek a teljes önátadástól, mert az nem hagy hátsó kiskapukat, kizárja a mellékösvények lehetőségét.” Nem meglepő, ha ezért az élet minősége is csak ötven-hatvan százalékos, félig-meddig kielégítő. Az élet teljességére törekvő tudja: minél többet ad, annál gazdagabb marad.