Az atlétika görög eredetű szó, Homérosz műveiben fordul elő először. Az „athletos” az ókori világban nehéz fizikai munkát végző embert jelentett. A modern atléta valóban nehéz, a legnehezebb munkát végzi, fizikai teljesítőképességének határát feszegeti. Az élsport versenyzői a tömegsporttól elzártan, szinte laboratóriumi körülmények között készülnek a vetélkedőkre.

Korunk hősei az atléták, akik néhány centiméterrel vagy századmásodperccel felülmúlják a korábbi rekordokat. Néhány másodperctöredék elég ahhoz, hogy a sportolót ország-világ ünnepelje, nem is szólva arról, hogy az új rekordot a sportvilág rendkívüli sporteseményként tartja számon. Egy-egy sportklub múzeumra emlékeztet, amelyben letűnt idők nagyjainak fényképét, relikviáit szemlélhetjük. Az emelvényre fellépő aranyérmes sportolóban egész nemzete megdicsőül. Az újabb csúcs feltűnéséig a győztes a nemzeti dicsőség szimbóluma.

A sportért kevésbé lelkesedő megjegyezhetné: ugyan mi haszna van a társadalomnak abból a lecsípett néhány századmásodpercből? Semmi, de a sport a haszonelvűséget felülírja. A győzelem utáni vágy az erőfeszítés ösztönzője. Kitűnni, feltűnni akar mindenki, ez örök emberi vonás. Nemcsak az atléta, hanem a tudós is hosszú éveken át bonyolult, addig megoldatlan problémákon töpreng. Nemcsak a tudásszomj szegezi laboratóriumához, hanem a feltűnni vágyás is, túlszárnyalni kollégáit, maradandót alkotni, benevezni a halhatatlanok közé. A tudománynak tett szolgálat fontos, de az elismerés legalább annyira ösztönző.

Az élsportolók teljesítménye afféle reklámnak számított a diktatúra sivár éveiben. Egyfajta szemfényvesztés jellege volt: az élsportolók sikereivel igyekeztek a szocializmus felsőbbrendűséget bizonyítani. A pártvezérek a sportolók eredményeivel akarták vonzóbbá tenni a kommunista rendszert a nyugati világ szemében. Az élsport eredményei olyanok voltak, mint a parkokban elhelyezett díszgyep, amit ápolni kell, mert a városkép arculatát vonzóvá teszi.

A sajtó, a rádió, a televízió sztárokká varázsolja a győzteseket. Beléjük sűrítenek mindent, ami hiányzik a mindennapi emberekből: tehetséget, gazdagságot, szépséget. Nemrég Németországban az állami iskolák faláról a feszületet eltávolították, de a diákok osztálytermeikben legújabb bálványaikat szabadon reklámozhatják. A sportrajongó mit meg nem tesz, hogy bálványa aláírását megszerezze.

A modern médiumok hatására a világ egyetlen versenypályává alakult át. Hajdanában minden faluban, kis városban érdemes volt versenyezni, a helyi közösség ünnepelte a győzteseket. Ma viszont a világsztároknak van igazi keletjük, árnyékukban a szerény versenyek győztesei eltörpülnek, feledésbe mennek. Az előre beharangozott, élő adásban közvetített mérkőzés lázba hozza a rajongókat, a helyi amatőr csapat sportrendezvényére viszont fel sem figyelnek. A globálissá szélesedő világ a kis közösségektől elrabolja a helyi győztes sportolók ünneplését. A sztárok világában a díszemelvény második fokozata fél kudarcnak számít, csak a győztesekre figyel a világ. Gátlás nélkül folyik a verseny az élet minden területén, és aki nem képes lépést tartani, végképp eltűnik a süllyesztőben.

Az erdélyi magyarok az anyaország sportolóitól várják a dicsőséget, hiszen a kis ország a sportban nagyhatalom. A magyar sportolók – tizenkét nemzet fiai mellett – már 1896-ban, Athénban részt vettek az első modern kori olimpiai játékokon, és azóta is a magyar sporteredményeket csodálja a világ. Amit a sors megtagadott tőlünk a történelem folyamán, az fel-felcsillan a sportpályák győzelmében. Nem vagyunk kudarcra kárhoztatva, nagyok voltunk és vagyunk – érezzük, valahányszor a magyar zászlót felvonják, és győztes honfitársainkkal a Himnuszt énekeljük. De vajon meddig? Milyen jövő vár a magyar sportra? Egyes borúlátók szerint a magyar sportolók egy-két évtizeden belül a nemzetközi sportsikerek ranglistáján oda csúsznak vissza, ahová az ország egyéb fejlettségi mutatói alapján is tartozik. Az aranycsapat emléke ma is elevenen él a rajongók emlékezetében, a labdarúgás rajongói a magyar futball feltámadására várnak.

Az élsport rajongói közül sokan megfeledkeznek a tömegsport fontosságáról. „Az ép testben ép lélek” program rendszeres testgyakorlat nélkül aligha lehetséges. Átalakuló világunkban az élsport társadalmi funkciója is lassan megváltozni látszik, a nemzetek közötti szimbolikus küzdelmet fokozatosan a multifunkcionális szórakoztatóipar váltja fel. Vagy mégsem? A sport továbbra is megőrzi eredeti jellegét, a jövőben is a világ ifjúságának nemes küzdőtere marad?