Firtos Ferenc irodalomtörténész, kritikus életrajzi adataiban többek között ezeket olvassuk: Drámatörténeti kutatásai, valamint irodalom- és színikritikusi működése fiatal kora ellenére is jelentős. A színmű és színjátszás lélektani hitelességét szorgalmazta.

A színházi élet válságára vall, ha némelyik színházi rendező azt gondolja: az ifjúságot csak úgy lehet színházba vonzani, ha diszkóvá alakítja a színpadot, netán szeméremsértő, pucér jelenetekkel tarkítja az előadást. Az ilyen szakember megfeledkezik arról, hogy a színház már ősidők óta szellemi fórum, az emberi lét végső kérdéseinek küzdőtere, ami akkor is az erkölcs diadalával ér véget, ha a tragédia elkerülhetetlen. A tragikus hős az eszmény diadalát hirdeti. És amióta a világ világ, azóta egyesek meghalnak egy eszméért, mások megélnek az eszméből.

Divatba jött az eszméknek, erkölcsi alapértékeknek a megmásítása, meghamisítása. Mindaz, amit a klasszikusok és követőik a lét nagy kérdéseiről vallottak, a színpadon lassan felismerhetetlenné válik. A rendezők gyakran kilúgozzák az eszmei mondanivalót, a drámák happy enddel végződnek. Lear király – például – visszanyeri trónját, bűnét megbánva Macbeth lemond trónjáról, a valódi bűnöst pedig egyszerűen elvezetik. Számos rendező azzal mentegeti magát, hogy ez a mai igény, ha tetszik, ha nem, ezt a divatos értékrendet kell követni. Csakhogy a színház a letűnt időkben nem a szelek járásához igazodott, hanem a klasszikus értékrendet képviselte.

Mivel magyarázható a rendező olcsó cinkossága? Miért segít a nézőnek, hogy könnyedén kiszabaduljon az emberi lét színre vitt tragédiájának feszültségéből? A kabarék, vígszínházi komédiák csak flörtölnek az élet sorsdöntő kérdéseivel, kihívásaival. A vígoperában a halál olykor megszépül, könnyed költői elmúlássá szelídül: az életből távozó a virágdíszes háttérben egyszerűen eltűnik. Az életet és a halált összemosó, a csendesen hömpölygő folyam habjaiba történő alámerülés jelenete a tragikus lét kicsúfolása. Ezzel szemben a tragédiák nem kertelnek, betörnek a kétségbeesés, a halál mélységébe. De végül segítenek, hogy ne essünk kétségbe, támaszt nyújtanak, hogy vállaljuk a küzdelmet, visszataláljunk a biztonság, az éltető remény világába.

József Attila mondja: „az igazat mondd, ne csak a valódit!” De mi az igaz? A színház segít, hogy keressük, küzdjünk az igazságért. A színház nem kész recepteket kínál, húsba vágó kérdéseket vet fel a nézőknek. A történelem tanúsága szerint az igazság keresésének folyton ismétlődő kérdése a miért? Miért szedi szét a kisgyermek az alig kapott ajándékot, miért kérdőjelez meg mindent a tizenéves, miért keresi az élet értelmét a csalódott ember? Ennek a folytonos kérdésfeltevésnek, szűnni nem akaró keresésnek elvont tükrei a bölcseleti, teológiai rendszerek, megálmodói a költők, művészek, hangtalan, felsíró tanúi az anyaszívek. Az egzisztenciális kérdés valójában kopogás a lét ajtaján.

Ha a színházban csak a mindennapi szürke valóságot látjuk, az élet jól ismert fonákságait szemléljük anélkül, hogy felragyogna a tisztulás, az újjászületés, az újrakezdés reménye, még gondterheltebbé válunk. Ez olyan, mintha az orvos csupán elcsevegne betegével, de diagnózist nem állapítana meg, és gyógymódot sem ajánlana. Márpedig gyógyulásunkat keressük templomban, színházban, kórházban. Ha a színház nem gyógyít, nevel, fölöslegessé válik.

A drámaíró azoknak ír, akikkel ő maga is sorsközösséget vállal. A kiszáradt lelkekbe a szellem harmatát csepegteti. A klasszikus nagy alkotások nincsenek korhoz kötve, minden időben, minden kultúrkörben megállják helyüket. Mindig a frissesség erejével hatnak. Sajnálhatjuk, hogy Az ember tragédiája, a drámairodalom e remekműve színházainkban nem kapott olyan elismerést, amilyet megérdemel. Mentségül hozzák fel: nem színpadra készült, hanem olvasásra, elmélkedésre szánt gondolati költészet, színpadon alig előadható.

A színjátszás valójában színre vitt, megjelenített élet, és egyben művészet. A dráma magasfeszültségű üzenetközvetítés, ami hihetetlen hatással van a nézőre, feltéve, ha művészi, szuggesztív alakításról van szó.

Vissza kell térni az erkölcsi alapértékekhez, a hamisítatlan színházhoz. Az agyat csak a szívvel lehet megtisztítani, és csak szívével lát jól az ember, amint azt A kis hercegben olvassuk. Thália temploma nem lehet leszállított, meghamisított eszmék piaca, az továbbra is a megrendülés, a tisztulás, a lelki újjászületés helye. Thália temploma Isten házának előcsarnoka.