„A remény nem csal meg…” (Róm 5,5)

Audio file

A magyarok történelmére az állandó széthúzás jellemző – gyakran hallani ezt a lehangoló kijelentést. Ilyenkor a múlt vesztett csatáira gondolunk: a mohácsi ütközet utáni kettős királyválasztásra, a kurucok és labancok elhúzódó harcaira, a XX. században elszenvedett trianoni tragédia előzményeire. Gyakran szóba kerül a „turáni átok”: állítólag az ősmagyar vallás papjai, a táltosok megátkozták a kereszténységre áttért magyarokat, hogy sose lépjenek fel egységesen, legyen közöttük állandó széthúzás, ellenségeskedés.

A vérszerződés ennek az ellenkezőjét bizonyítja, a hét vezér vérével hitelesítette az együvé tartozás hitét. A történelem folyamán gyakran robbantak ki lázadások, trónviszályok, hatalmi harcok, de semmivel sem gyakrabban, mint más népek körében. A mohácsi ütközetet követő másfél évtizedben polgárháborús állapotok uralkodtak ugyan, ezt azonban nem lehet a magyarság viszálykodásának tulajdonítani, hiszen két nagyhatalom küzdött egymással, és egyik sem tudta az országot uralma alá vonni. De vajon más korabeli társadalmakban nagyobb összetartás figyelhető meg? Aligha, Nyugat-Európában kevés békés időszak volt, a helyzeti előnyökért az uralkodók folyton a szomszédos országokra törtek.

A történelem tanúsága szerint a magyarok számtalan esetben példásan összefogtak. Ma a Temesvárt tevékenykedő Bugel Jenőre emlékezünk, ragadjunk ki hát a város történetéből egy emlékezetes eseményt, ami a magyarság összefogásának, áldozatvállalásának, élni akarásának ékes bizonyítéka. A temesvári „Magyar Ház” közvetlenül a történelmi Magyarország feldarabolása utáni időben épült,1930. november 29-én az ünnepélyes megnyitón felavatták a négyszintes palotát. A szónok üzenete visszhangra talált a hallgatók lelkében: az elnyomás csak a politikai és közjogi utakat torlaszolhatja el, a szellemi és erkölcsi út azonban mindenkor nyitva áll azok előtt, akik töretlen hittel készek áldozatot hozni fennmaradásukért. Az impozáns épületben rövidesen sokrétű, élénk kulturális tevékenység bontakozott ki. Egymást érték az összejövetelek: politikusok, írók, művészek színvonalas előadásokat tartottak, az előadók nyilvántartásában Márton Áron neve is szerepel. Hangversenyek, színpadi mutatványok, kivilágos-kivirradtig rendezett bálok vonzották, hangolták a fiatalokat.

A második világháború után viszont a korábbi pezsgő élet megtorpant, a kommunista párt vezetői rávetették szemüket a jól működő intézményre, majd a Magyar Népi Szövetség 1953-as felszámolása után elfoglalták az épületet, amelyben sajtóközpontot hoztak létre. A ’89-es rendszerváltáskor lehetőség nyílt az elorzott épület visszaszerzésére, de politikusaink a „kis lépések” taktikáját választották, remélték, hogy az illetékesekben a jóérzés felülkerekedik, visszaadják az épületet jogos tulajdonosának, a magyar közösségnek. Politikusainknak tudniuk kellett volna, hogy a pártállam hirtelen átvedlett tisztségviselői ajkáról elhangzó szép szó valójában ámítás. A temesvári Magyar Ház pereinek odisszeája azóta is tart, és a történtek után a reménynek már csak illúzió jellege van. A „kis lépések” politikájának következménye a még kisebb és lassúbb lépések kényszere. A ’89 óta eltelt idő ennek bizonyítéka.

A Béga-parti városnál időzve egy bravúrra emlékeztető esemény is megelevenedik. 1918. október 31-én a temesvári városháza erkélyéről Roth Ottó és Bartha Albert kihirdette a független Bánáti Köztársaságot. A kérészéletű „államocska” mindössze 24 napig állt fenn, és miután a Szerb Nemzeti Tanács november 25-én kimondta Bánát (Bánság) Szerbiához való csatlakozását, a Bánát Köztársaság megszűnt. A szinte legendába illő új politikai képződmény gondolata azonban továbbélt. 1919. december 10-én és 1920. április 26-án a bánáti svábok Sir George Russel Clerc brit diplomatához fordultak, hogy a wilsoni elvek alapján állítsák vissza a Bánáti Köztársaságot. Az „államalapítók” elképzelésében egy Svájchoz hasonló ideális állam jött volna létre, amelynek magyar, román, sváb, szerb polgárai egymás jogainak tiszteletben tartásával új országot rajzoltak volna fel Európa térképére. A keleti Svájc terve azonban álom maradt. A Székelyföld autonómiájáért folytatott harcnak vélhetőleg nem ez lesz a kifejlete. De csak akkor, ha az atyafiak nem lankadnak, komolyan veszik az Írás üzenetét: „Zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek.” (Mt 7,7)

Temesvár a közelmúltban is fényes arcát mutatta. 1989 decemberében itt pattant ki a szikra, amely az egész országot lángba borította. A „fáklyavivő” az Úr házából indult, hogy az örömhírt megvigye mindazoknak, „akik a halál országában és árnyékában ültek”. (Mt 4,16)