Kézdivásárhelyen a városból kivezető Bem út északi irányba, a távoli hegy alján lévő Bereckbe, Gábor Áron szülőfalujába vezet. Talán nem véletlen Bem tábornok és a berecki Gábor Áron egy irányba mutató földrajzi betájolása. A közös irány szellemi egységet is jelentett a szabadságharc nehéz küzdelmeiben. Az 1848-as szabadságharcnak mindkét vezér ikonikus alakja. Háromszék nagyok termőföldje, polgárai büszkék lehetnek hőseikre.

Halálmegvető bátorságnak tűnt Háromszék maréknyi népének a császári haderővel való szembenállása. Az ellenállást egyesek ellenezték, reménytelennek látták a küzdelmet, de Bem tábornok megalkuvást nem ismerő bátorsága és Gábor Áron leleményessége eloszlatta a kételyeket, felcsillantotta a győzelem esélyét. Bem tábornok katonáitól vasfegyelmet követelt, de bajtársi hűségét számos esetben bizonyította. Az arcán lévő heg annak volt emléke, hogy ha a harc elveszni látszott, a közelharcban kockára tette életét. Nem véletlen, hogy Petőfi gyermeki rajongással szólt a tábornokról, akit apjánál is többre tartott, mert apjának – mint írta – csak életét köszönhette, Bem tábornoknak viszont a haza feltámasztásának reményét. Teleki Sándor is az elismerés hangján szólt a szabadságharc vezéréről, aki idegenként a magyar szabadságharcra rátette életét. Az igénytelen külső alatt – írta az emlékező – egy igazi ember szíve dobogott, egy katonáé, akinek minden gondja a rábízott emberekre irányult.

A példa hatott: az egyszerű emberek, diákok, katonák, papok lőszert gyártottak, fegyvert fogtak, élelmezték a népi hadsereget: mindenki tette, amire képes volt, adta, amije volt. A nép megszülte a maga hőseit, akik szorgalommal, elszántsággal, szenvedéllyel formálták a történelmet. A népdal megőrizte a rézágyúk emlékét: Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva, indulnak már a tüzérek messzi a csatába…”

Gábor Áron, a kökösi csata hőse, a döntő ütközet előtt ezt írta: „Azon székelyek, kik (…) nehezebb időkben önerejük, vitézségük, s minden áldozatra kész lelkességük által, minden határszéleinket fenyegető ellenség inváziója ellen, Európa újabb történelmében hallatlan dicsőséggel megoltalmazták, ezután sem lesznek gyávák azt tenni.”

A feljegyzésekből ismerjük az ütközet előzményeit és annak lefolyását. A székely haderő a tusnádi szorosba vonult, újrarendezte sorait, majd bevonult Háromszékre, és ellentámadásba lendült. A tüzérséget Bem tábornok parancsára Gábor Áron irányította. A Kökös melletti ütközet július 2-án kezdődött. A tüzérparancsnok ágyúival az ellenséget a Feketeügy-folyó túloldalára szorította. Az őrnagy egyik ütegtől a másikig lovagolt, rendelkezett, bátorított. Aznap harmadik lovát nyergelte, de az is kidőlt, ő pedig fáradhatatlanul irányította a támadást. Törzstiszti öltönyében, fehér lován érte az ellenség ágyúgolyója, ami kioltotta életét.

A múlt század elején rendelték el a Hősök Napja megünneplését. A magyar parlament törvénybe iktatta a nemzeti emléknapot, a nemzet hősi halottairól való megemlékezést. Az emléknap jogi döntés eredménye, de az emlékezés a szív ügye: felidézni azok emlékét, akik életüket áldozták a hazáért. „Hős vértől pirosult gyásztér” volt sokszor a magyar haza földje. A lakásokban itt-ott még ma is látni a dédnagyapa katonaruhás képét, a kiselejtezett sifonérból olykor előkerül egy-egy frontról küldött levél, szűkszavú jelentés arról, hogy kötelességének teljesítése közben… Valóban, a székely honvédek kötelességüknek tartották a haza védelmét. Ha karddal kellene a szülőföld megmentésére sietni, ma is sokan az ősök nyomába lépnének, hiszen a vér nem válik vízzé. Ma a szellem fegyvereit kell bedobni, a szellem embereinek kell a helytállókban a lelket tartani.

Fontos, hogy a nemzet emlékezzék Muhira, Mohácsra, Marosszentimrére, Madéfalvára, a majtényi síkra, az Ojtozi-szorosra, a Don-kanyarra, 1956-ra. De ne csak a nagyokra, hanem a közkatonákra is, akik nélkül nincs hadsereg, nincs kiállás, nincs haza, és mi sem vagyunk. Az emlékek fájnak, de áldozathozatalra ösztönöznek, látásunkat élesítik.

A Közlöny 1849. július 27-i számában egy Sepsiszentgyörgyön kelt levél jelent meg, amely lakonikus rövidséggel közölte: „Gábor Áron tüzér őrnagy, a székely ágyúk teremtője, a tüzérség szervezője, akit a nép csaknem ölében hordoza, a július 2-ai csatában ágyúgolyó áldozata lőn.”

Az ősmagyarok fehér lovat áldoztak Hadúrnak, lóval együtt temetkeztek. Kökösön is ez történt: lovas és ló együtt költözött az örök hazába!