A népdal a nép lelkéből fakad

Audio file

Kislány a zongoránál, / Fehérebb az orgonánál, / Jaj de szépen játszotta a / Liszt rapszódiát.” Koós János táncdalénekes az igazak álmát alussza, ám rajongói ma is hallgatják lemezeit. De jó lenne letűnt idők nagyjainak hangját is hallani: Széchenyit, amint a Magyar Tudományos Akadémia megnyitóján szónokol, Petőfi vérpezsdítő szavait a Nemzeti dal előadása közben. Gróf Apponyi Albert Trianonban elhangzott szózatát. A szó elszállt, de az írás – szerencsénkre – megmaradt. Történelmünk nagyjai hangjukkal együtt sírba szálltak. Száz évvel ezelőtt, ha valaki otthon muzsikát óhajtott hallgatni, a zongora vagy más hangszer állt rendelkezésre. Az arisztokrata család majdhogynem íratlan szabálynak tartotta a zenei műveltség ápolását. Az idézett műdal is ezt a világot idézi. A kislány, olykor a ház úrnője zongorához ült, és a vendéget a klasszikusok egy-egy darabjával szórakoztatta.

Muzsika nélkül is lehet élni, állítják egyesek, amire a zenekedvelő válasza: a sivatagon is, és a virágos réten át is út vezet. Miért ne válassza a vándor az utóbbit. Ezen az úton a látvány feledteti a haladást akadályozó göröngyöket és a fáradtságot. Semmi nem hatol oly mélyen a lélekbe, mint a muzsika: a ritmus, a dallam. Senki nem képes meghatározni a zene lényegét. Beszélünk róla, hallgatjuk, csodáljuk, de csak hatásait tudjuk körülírni: a mélyből magasba emel, enyhíti fájdalmunkat, eloszlatja félelmünket, visszaadja kedélyünket, finomítja ízlésünket. A szavak egy fogalmat körülhatárolnak, a muzsika szétfeszíti a szavak korlátait, amire már a görög bölcs is rájött: „Egy festmény egy vers – szavak nélkül; egy vers egy festmény – szavakban; a zene mindkettő.” (Püthagorasz)

Változott a világ, a rádió és a lemezjátszó házhoz szállítja a zenét. Manapság, ha kedvünk tartja, akár napi 24 órán át zenét hallgathatunk. A fülhallgatóval ellátott zsebméretű készülék szólhat evés, tanulás, buszozás közben, a zenekedvelő valóságos „hangburával” veheti magát körül.

A klasszikus zene mesterei, ha feltámadnának, és a szinte már számon sem tartható zenei irányzatok muzsikájába belehallgatnának, elképednének, bábeli nyelvzavarra emlékeztető hangzavart tapasztalnának. Nem lenne más választásuk, mint napjaink ízléséhez igazodni.

„A magyar társadalom túlnyomó többsége még nem elég magyar, már nem elég naiv és még nem művelt ahhoz, hogy ezek a (nép)dalok közelebb férkőzzenek a szívekhez.” Bartók és Kodály írták ezeket a nem éppen hízelgő szavakat a múlt század elején, első közös kiadványuk előszavában. Az idézett mondat sorrendjét akár meg is fordíthatjuk: nem eléggé művelt és nem eléggé magyar társadalmunk, mert a magyarsághoz műveltség is kell, anélkül csak magyarkodni lehet.

Ázsia méhében fogantattunk, génjeinkben, nyelvünkben hordozzuk az őshaza jellegzetes vonásait. A magyarság és európaiság eszméje lebegett Bartók és Kodály előtt, amikor népdalgyűjtő körútra indultak. Szinte érthetetlen, hogy éppen az ősi magyar dallamok után kutató Bartókot vádolták magyartalansággal, amiért a Kárpátokon túli tájakat is érdeklődési körébe vonta. Időbe telt, amíg a magyar nagyközönség megértette, hogy a magyar népi zene gyökerei a politikai határokon túl is megtalálhatók.

A modern zenét az idősebb nemzedék nem érti. A muzsikát nem is érteni, érezni kell – mondják az új irányzatok rajongói. A népdalnak viszont elvitathatatlan érdeme, hogy nemcsak az érzelmekhez, de az értelemhez is szól. A magyar népdal a magyar lélek tükre, anyanyelvünkhöz hasonló érték, benne magunkra ismerhetünk, és mások is felfedezhetnek minket. Őseink évszázadokon át mondákban, népdalokban halmozták fel tehetségük, tudásuk legjavát. A népdalok hozzánk szólnak, évszázadokat hidalnak át. Kodály állítja, hogy a székely, a csángó folklór sajátos értékeket hordoz. A népdalok többnyire az élet árnyékos oldalát tükrözik, elsírják a nép szenvedését, bánatát, de végkicsengésük mégiscsak reményből fakadó megnyugvás. A népdal olyan, mint a tenger sós vize, amely pára formájában felszáll az égbe, elveszíti keserű ízét, és áldásként hull vissza a földre. A népdal évszázadokon át csiszolódott, az élet lüktet benne a maga sokszínűségében.

Történelmünk megpróbáltatások sorozata, sokszor csak a remény volt éltető erő. Őseink népdalöröksége bizonyítja: aki dalol, nem esik kétségbe.