Hatvanmillió éves demokrácia

Audio file

A demokrácia fokozatosan vált olyanná, mint amilyennek ma ismerjük: jogegyenlőségen, képviseleti, szavazójogon alapuló társadalmi berendezkedés. Sajnos ennél nincs szalonképesebb politikai alternatíva. A még létező diktatúrák is igyekeznek demokratikus álarcot ölteni, akár választási színjátékkal, akár bábparlamentekkel megszerezni és megtartani a hatalmat. A demokrácia fogalma tetszetős, működése viszont ellentmondásos, a hatalom birtokosai a huszadik században éppen a demokrácia nevében követtek el égbekiáltó bűnöket: üldöztek, kínoztak, gyilkoltak tömegeket. A polgárnak nagy árat kell fizetnie a demokráciáért, hiszen a hatalmi elit körforgásának csupán szemlélője, négyévenként csak arról nyilváníthat véleményt, hogy a következő ciklusban melyik hatalmi elit uralkodjék fölötte. A demokrácia valójában a többség diktatúrája a kisebbség fölött. Számtalan esetben a felületes, olcsó politikai ígéreteknek hitelt adó többség háttérbe szorítja a józan, megfontolt kisebbséget. Az ötven százalék plusz egy fős szavazati többség ma már az egész világon elfogadott döntési helyzetet teremt, annak ellenére, hogy emberileg vitatható. Miért ér többet a számszerűségen túl 51 ember szavazata 49-hez képest? A demokrácia korántsem tökéletes politikai képződmény, de nincs jobb, ezzel kell élni. A győztes politikusok folyton a nép nevében beszélnek – bölcsebb lenne a nép nevében néha hallgatni is, és a választások előtt tett ígéreteket teljesíteni.

Bezzeg a méhek ötven-hatvan millió évvel ezelőtt létrehozták a maguk ideális, demokratikus szervezetét, ami azóta is kifogástalanul működik. Maurice Maeterlinck A méhek élete című könyvében a megfigyelések összegzéseként a méheket az ideális emberi törekvések megtestesítőiként írja le: „Amint a méhek virágról virágra szállva több mézet gyűjtenek, mint amennyire maguknak, utódaiknak szüksége van, keressük mi is valóságról valóságra haladva mindazt, ami táplálékul szolgálhat a szükséget szenvedő világnak.” Ragyogó hasonlat, csakhogy az embereket a szép szavak nem hatják meg, és a jó példán ritkán épülnek.

A méhek közössége sajátos „köztársaság”, amelynek tagjai szigorú szabályrendszernek és megfeszített tevékenységnek vetik alá magukat. A parányi rovar semmit nem tesz önmagáért, munkája gyümölcsét a közösség rendelkezésére bocsátja. Ha a demokratikus köztársaság így működne, sokan talán nem is kívánkoznának a mennyei boldogságba.

Szorgalmas, mint a méh – mondjuk az elismerés hangján, de arra már nemigen gondolunk, hogy valójában mit is jelent a méhek szorgalma. Ahhoz, hogy egy kilónyi mézhez szükséges nektár összegyűljön, a méhek mintegy 1-5 millió virágra szállnak rá, és ezen az elképesztően hosszú úton mintegy hatvanezer alkalommal repülnek ki-be a kaptárba. Akkora távolságot tesznek meg – a megfigyelők becslése szerint –, hogy körbekerülhetnék a Földet. Fantasztikus távolság, mint ahogy a virágok beporzása is rendkívüli teljesítmény. Az összetett cukrot tartalmazó nektárt saját mirigyváladékukkal keverik, mézzé alakítják, miközben rengeteg nedvességet párologtatnak el. Egy vegyikombinát bonyolult munkáját végzik. Negyven nap alatt elégnek a megfeszített tevékenységben. Amikor reggel kenyérre kenjük a mézet, aligha gondolunk arra, hogy száznál többféle aromaanyagot, és az ízes táplálék mellett egy egész gyógyszertárat hordtak össze a szorgalmas méhek.

Az ókori egyiptomiak a méheket az istenek ajándékának tekintették, szorgalmukat, teljesítményüket csodálták. A méz az egyedüli élelmiszer, amely természeténél fogva nem romlékony, korlátlan ideig tárolható. Egy Nápoly környéki ásatás során a régészek 2700 éves mézre akadtak, a tartósítószerek gyártóinak ámulatára. Az ő termékeik szavatolási ideje néhány hétre, hónapra szól, de a nápolyi méz még mindig tartja állagát.

A keresztény katakombák művészetében a halálból feltámadó Krisztust és a halhatatlanságot is a méh jelképezte. Az a három téli hónap, ami alatt a méh nem jön elő a kaptárból, a Krisztus halála utáni három napra emlékeztet. A legenda szerint a méhek a megfeszített Krisztus könnyeiből születtek, a méhviasz ezért lett a liturgia szakrális része. A nagyszombat éjszakáján felhangzó húsvéti örömének a méhek munkáját dicséri, amellyel létrehozták a húsvéti gyertya viaszát. A legenda azt is tudni véli, hogy a méh fullánkja az ítélő, méze pedig a megbocsátó Krisztusra utal.

A mai ember az információzáporba majd belefullad, de a békés együttélés „tudományát” még mindig nem sajátította el. Ha majd a „méhköztársaság” társadalmát jobban megismeri, boldogabb korszak virrad rá!