A lelkipásztorokat gyakran azzal vádolják, hogy igehirdetésük többnyire a bűnről szól. A templomba járók nagyon is tudatában vannak esendő, bűnös mivoltuknak, Isten népének közösségében inkább örömhírről, Isten felszabadító üzenetéről akarnak hallani. A zsoltáros is ezt sugallja: „Isten házába indulunk, örömtől dobban a szívünk.” (Zsolt 121,1) Jogos az elvárás és kérdés: sikerül-e a lelkipásztornak a mai embert megszólítania, Isten igéjét úgy tálalnia, hogy a hívő Péter apostollal elmondhassa: Uram, jó nekünk itt lenni. Mindazonáltal a bűnről nem szabad megfeledkezni, hiszen az Istenhez vezető út nem autópálya, amelyen szélsebesen száguldhatunk, hanem göröngyös út, amelyen az előrehaladás legnagyobb akadálya a bűn. Ebben a meggyőződésben hirdette az igét, végezte a kiengesztelődés szolgálatát a nap szülötte, Czeglédi István prédikátor is.

A japán buddhizmus egyik spirituális vezére, Sinran Sónin, tökéletességre törekvő szerzetes a Kiotó közelében levő Hiei-hegyen egy kolostorban húsz évet töltött. Az aszkéta élet gyakorlásában túltett szerzetestársain, elöljárója gyakran mérsékletre intette, de ő kitartott felvállalt, szigorú életvitele mellett. Egy napon – társai meglepetésére – bejelentette, hogy elhagyja a kolostort, szigorúbb szerzetesi közösségbe vágyik. Döntését azzal indokolta, hogy húsz év alatt alig haladt a tökéletesség útján.

Felkereste hát a szentség hírében álló Hónen Sónint, és tanítványául szegődött. Megismerkedett az új lelki vezető módszerével, a kolostor szigorú szellemével, amire mindig is vágyott. Felfigyelt a mester gyakran ismételt mondására, miszerint Isten irgalmas: a bűnösök is remélhetik az üdvösséget, a jók pedig annál inkább üdvözülnek. A szerzet tagjai ezt a szemléletet egészen természetesnek tartották, de Sinran más véleményen volt. Megfordította mestere érvelésének sorrendjét, és meggyőződését így summázta: a jók üdvözülhetnek, de a bűnösök annál inkább elnyerhetik az üdvösséget. Logikai képtelenségnek, erkölcsi lehetetlenségnek tűnt a furcsa, elfogadhatatlan elmélet a szerzetesek számára.

Ha elgondolkodunk, rájövünk, hogy Sinran mester nem is mondott eretnekséget, hiszen az igazak üdvössége korántsem magától értetődő, az üdvösséget ugyanis nem lehet kiérdemelni, az Istennek ingyenes ajándéka. A bűntelen, erényes élettel nem kiérdemeljük az üdvösséget, hanem alkalmassá tesszük magunkat az üdvösség befogadására.

A lelki irodalom szerint a bűnösök sokkal könnyebben bűnbánatra hangolhatók, mint az úgymond igazak, hiszen maguk is tudatában vannak bűnösségüknek, amit környezetüktől is folyton hallanak. És ha lelküket megérinti a kegyelem, rálépnek a bűnbánat útjára. Az úgynevezett igazak viszont jócselekedeteik tudatában kevésbé gondolnak a kegyelem szükségességére, a megváltás nélkülözhetetlenségének tudata gyakran elhalványul bennük. Krisztusnak könnyebb dolga volt a bűnös Magdolnával, mint a magát igaznak tartó farizeussal, Saullal. Sault Jézus szavai nem térítették jobb belátásra. Az isteni kegyelemnek drasztikusan be kellett avatkoznia. A lóhátról lebukó, a földön elterülő keresztényüldöző ekkor döbbent rá, hogy akit korábban szenvedélyesen üldözött, azt a Krisztust kell hirdetnie a pogányok között.

Az isteni kegyelem kiáradásának, a hirtelen megtérésnek számtalan példáit ismerjük. 1886. december 25-én a párizsi Notre-Dame-katedrálisban is ez történt. Egy fiatal ateista unalomból betért a templomba, ahol éppen a vesperást énekelték. A gyermekénekkar lebilincselte a fiatalembert. Ki volt ez a bámészkodó? Paul Claudel diplomata, Franciaország híres költője, aki a felejthetetlen élményről így számol be: „Ott álltam a katedrális második hatalmas oszlopa árnyékában, a sekrestye jobb oldalán. Egy pillanatra el voltam ragadtatva a leírhatatlan élménytől. Ez az élmény meghatározta életem további menetét. Oly hatalmas erővel kezdtem hinni, oly meggyőződéssel, olyannyira áthatotta egész lényemet, hogy még a legcsekélyebb kétely sem merült fel bennem.”

Az Úr ugyanezt minden közömbös, vallástalan emberrel megtehetné, egyik percről a másikra megtéríthetné, lángoló lelkű kereszténnyé tehetné, de nem teszi, nem él vissza hatalmával, tiszteletben tartja az ember szabadakarati döntését, amit az egyházatya így fogalmaz meg: „Aki megteremtett téged beleegyezésed nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül.”

Isten népe örömhírt vár a templomban, joggal, de nem feledheti, hogy az igazi, evangéliumi öröm a bűntől megtisztult szívben fakad. És mint az úton járó számára a kő az egyetlen akadály, úgy az üdvösség útján is csak a bűn az előrehaladás buktatója.