A Saint Louis nevű óceánjáró a második világháború kitörése előtt hagyta el Németországot közel ezer zsidó utassal a fedélzetén. A náci üldözés elől menekülők befogadását előbb Kuba és az Egyesült Államok, majd Kanada is visszautasította. Az utasok kénytelenek voltak visszatérni Európába, hogy valamelyik befogadó országban menedéket találjanak. Az Egyesült Államok később változtatott bevándorlási politikáján, a haláltáborok elől menekülőket befogadta.

Bizonyos Honig, erdélyi család élt is a lehetőséggel, és az amerikai hatóságoknál kérvényezte a tartózkodási engedélyt, amellyel megszerezhette az állampolgárságot. A család izgatott volt, de a kihallgatásnál a bíró csak általános kérdéseket tett fel: mit jelent önöknek Amerika, miért szeretnének itt élni, milyen terveik vannak?

Az apa, anya, nagylány kihallgatása zökkenőmentesen zajlott, mígnem az ifjú Honig került sorra. Mit jelent ön számára Amerika, miért szeretne itt élni? – tette fel a rutinkérdéseket a bíró. A válasz derült égből villámcsapásként hatott: „A lehető legrosszabbat gondolom Amerikáról, csak szüleim miatt jöttem ide, soha nem akarnék itt élni. Ez nem demokrácia, ez fasizmus, diktatúra. Mielőbb el akarok innen menni, gyűlölöm Amerikát” – mondta magából kikelve az ifjú. A bíró elképedt. A törvényszolga időközben kint jelezte, mi történik a teremben. A családtagok kővé meredtek, az idős Honig haját tépve be akart rohanni a terembe, hogy kijelentse: fia megőrült.

Következett az ítélethirdetés. Az apa, anya, nagylány megkapja a tartózkodási engedélyt, és a fiú is. A szentencia így hangzott: mindenkinek jogában áll Amerikát gyűlölni. Egy amerikai bármit gondolhat, bármit kimondhat, csak kommunista nem lehet. Alkalmat adunk ennek a forrófejű fiatalembernek, hogy körülnézzen, olyan-e Amerika, ahogyan ő most látja, vagy egészen más?

A zsidó család esete kapcsán néhány mondat erejéig kalandozzunk a politika világába.

A szereposztás a nagyok kiváltsága. Az 1945. február 4-től 11-ig tartó jáltai konferencián a szövetséges nagyhatalmak három legendás vezetője: Churchill, Roosevelt és Sztálin Európa háború utáni felosztásáról tárgyalt. Gyakran elhangzik a vád: a súlyos beteg és szellemileg hanyatló Roosevelt túl sok engedményt tett Sztálinnak, átadta neki Kelet-Európát. Nehéz válaszolni arra kérdésre, hogy vajon tehetett volna valamit is Roosevelt Kelet- Európa megmentése érdekében, amit Churchill folyton szorgalmazott. Az amerikai kormánynak ennél nagyobb gondja a japán előrenyomulás volt, ezért azon igyekezett, hogy a Szovjetuniót megnyerje a Japán elleni, közös amerikai–szovjet katonai fellépés érdekében. A békekonferencia idején az atombomba még nem készült el, Amerika nem ismerhette a japánok elleni háború kimenetelét. Egyébként is a tárgyalás főszereplője Sztálin volt, hiszen helyzeti előnyét mi sem bizonyította jobban, mint hogy Kelet-Európát már megszállta. A történész így summázza Sztálin határozott állásfoglalását: ami az enyém, az az enyém, a többiről tárgyalhatunk.

Sztálint a kommunisták istenítették, ezzel szemben ellenfelei szürke, tehetségtelen, műveletlen személynek bélyegezték. De vajon egy ilyen ember képes lett volna arra, hogy a világ egyik legnagyobb vezetőjévé váljék? Életrajzíróitól tudjuk, hogy Sztálin olvasottsága sokaknak feltűnt, rendszeresen olvasta az orosz és nyugati klasszikusokat. Részt vett lapja, a Pravda szerkesztésében is. Sőt himlőheges arca ellenére a nők körében szimpatikusnak tűnt személyisége. Az alvilág gonosz szelleméhez hasonlított, nem értelmével volt gond, hanem vele született, gonoszságra hajló természetével.

A történész az újabb kutatások tükrében nem ért egyet a Magyar Nagylexikonban olvasható véleménnyel: „A jaltai konferencián hozott döntések alapvetően meghatározták a második világháború utáni Európa arculatát.” A korábbi quebeci és teheráni tárgyalások már körvonalazták Európa új felosztását, Jalta csupán véglegesítette az ott hozott határozatokat.

A középkori Magyarország a szereposztók közé tartozott, a mohácsi vész után már csak szerepet játszott, és többnyire azt is rosszul. Lám, a szerepjátszók között is vannak meglepetések! A mintegy másfél századdal korábbi román kis fejedelemségek hirtelen naggyá, majdhogynem birodalommá nőtték ki magukat, ugyanakkor Nagymagyarország harmadára zsugorodott.

A világtörténelem nagy eseményeinek irányát sokszor jelentéktelen dolgok döntik el. Dzsingisz kán a börtönből szabadult, Napóleon író, Sztálin pap, Hitler festő akart lenni. Bárcsak sikerült volna tervük, más lenne ma a világ arculata.