A német Ernst Seler lányának traumát okozott, hogy az iskolai tanteremben folyton egy „meztelen, véres, halott férfi” látványával kellett szembesülnie. A szülők magukévá tették lányuk problémáját, keresetet nyújtottak be az illetékes fórumhoz. A kereset évekig járta a maga hivatalos jogi útját, míg az alkotmánybíróság végleges döntést nem hozott: Bajorországban az állami iskolák osztálytermeiben a falra kifüggesztett feszület a tanulókra vallásos hatást gyakorol, ezért a vallási szimbólumot el kell távolítani. A Püspöki Kar fellépésének és a szülők tiltakozásának nem volt foganatja, a jogerős ítéletet minden állami iskolában végrehajtották. A liberális sajtó nagy port vert fel az ügy kapcsán, majd az ítélethozatal után az emberi jogokat ünnepelte. Az egyház vegye végre tudomásul, hogy a szabad világban vége a klerikális hegemóniának – hirdették a transzparensek.

Sajnálatos, hogy a diáklány elemi hittanismeretekkel sem rendelkezett, hiszen a feszületen csak egy „véres, halott férfi” alakját látta, és nem volt tudomása arról, hogy a feszület a keresztény világ egyik legszentebb szimbóluma, amit nem egy diáktársa ékszer gyanánt nyakában hord. Rembrandt holland mestert éppen a szóban forgó bibliai jelenet ihlette meg, amikor a Levétel a keresztről című híres festmény sarkában önmagát is megjelenítette. Amikor a kép rajongói a művészt a különös ötletről faggatták, így válaszolt: én is a tettesek közé tartozom. Rembrandt ismerte a Bibliát: „A bűnös, ha rajta áll, újra keresztre feszíti az Isten Fiát…” (Zsid 6,6)

Az elsöprő többségében még mindig katolikus Bajorországban furán hangzik a taláros testület érvelése: a feszület keresztény hitet sugall, hatást gyakorol a tanulókra. Hogy a tanulókat milyen más hatások, netán szenvedélyek befolyásolják, arról hallgat a fáma, csakis a keresztény befolyás kifogásolható, ami ellen bírói döntést kell hozni. Az eset emlékeztet a balliberális újságokban, magazinokban időnként megjelenő groteszk, kegyeletsértő karikatúrákra, amelyek Krisztust, a szenteket, vallási szimbólumokat kigúnyolják. Ezek ellen alig van jogi orvoslat, az igazságszolgáltatás illetékesei a szabad véleménynyilvánításra hivatkoznak.

Az ateista liberalizmus merész ideológiának tűnik. Lármás propagandájával arról akarja meggyőzni a világot, hogy mindaz, amit évezredeken át hittek az emberek, amit a mai világ többsége, köztük zömmel jeles gondolkodók, tudósok vallanak, az önámítás. A hívők Istene nem több, nem kevesebb, mint a múltból átörökölt képzeletbeli lény. A vallás illúzió, amit a felvilágosodás kora óta az ateista gondolkodók ismételten hangoztatnak. Descartes még hívőnek vallotta magát, aki Istent bevonta ugyan eszmerendszerébe, de csupán adalékképpen, amelyet követői bármikor elhagyhatnak. Heinrich Heine Kantot a véreskezű Robespierre-hez hasonlította, aki a királyt és néhány ezer franciát gyilkoltatott meg, de Kant Istent ölte meg az emberek tudatában, aláaknázta a teológiát. A modern embernek meg kell szabadulnia a visszatérő, beidegződött fantomtól. Új eszmékre, erkölcsre, világképre van szükség, a teológiát egyszer s mindenkorra fel kell oldani az antropológiában – olvashatjuk a harcias felszólításokat.

Heidegger szerint az isteneszmét a modern kor emberének tudatába becsempészni szélhámosság, hiszen Isten, aki egyesek képzeletében még fel-feltűnik, a tömegek életében már nem játszik szerepet. Az ateisták a számukra nem létező Istennel küzdenek, akárcsak Jákob, aki az ismeretlen ellenféllel viaskodott az éjszakában. Akár mi vagyunk Isten teremtményei, akár ő a mienk, így vagy úgy mégiscsak létezik. Megjelenik a Bibliában, teológusok okfejtésében, a hívők hitvallásában, az ateisták tagadásában, antik és modern művészeti alkotások legjavában.

Az Isten létét megkérdőjelező, tagadó világban fontos, de nem elég az Isten létére való ráérzés, a családi örökségként kapott, hagyományos hit. A hívő ember fel kell hogy tegye önmagának a kérdést: valóban hisz-e, amit hitnek tart, az valóban hit-e, vagy csak pszichikai álarc, önámítás, megszokás, vasárnapi ünneplőruha. A hit nem az élet hajótöröttjeinek utolsó szalmaszála, nem is mankó, amelyre az egyensúlyát vesztett ember rátámaszkodhat. A hit észszerű meggyőződés kell hogy legyen, ami a burjánzó izmusok hullámverésétől nem inog meg. Az Írás a kikezdhetetlen hitet hirdeti: „A mi hitünk győzelem a világ fölött.” (1Jn 5,4)