Bármily romantikusan lírai és lélekemelő Kölcsey nemzeti imája és Vörösmarty szózata, nagyítóval kell keresnünk olyan nemzeti himnuszt, amely az Istenhez menekülés, a honfibú olyan sűrítményét fogalmazza meg, mint a magyar himnusz és a Szózat. Kölcsey és Vörösmarty átélte a nemzet tragikus sorsát, és hitték, hogy a hazáért hozott áldozat a jövendő feltámadás záloga lesz. Vörösmarty lírájából kiemelkedik a Szózat, amely a haza iránti rendületlen hűségre buzdít. A nemzeti történelem dicső és tragikus eseményeit idézi, a jobb jövő hitét ébreszti, de a tragédia lehetőségét is felvillantja, amikor a „nagyszerű halált” említi.
„Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől kiirtom a gazt” – kérkedett egy levelében Haynau táborszernagy, aki a szabadságharc leverése után a példátlanul véres megtorlás irányítója volt. A közvélemény a mai napig elsősorban Haynaut, az aradi hóhért vádolja, ám ugyanolyan felelősség terheli Schwarzenberg miniszterelnököt, de még inkább a Sissi-filmekből ismert Ferenc József császárt.
A híradóban, ha erőszakos cselekmény következik, felhívják a nézők figyelmét: „Megrázó jelenetek következnek.” Az alábbi soroknak is ilyen jellegük van: tragikus, megrázó a szabadságharc végkifejlete. Tartozunk a nemzet vértanú tábornokainak annyival, hogy kálváriájukat nyomon kövessük. A tizenhárom aradi vértanú kivégzése történelmünk egyik legmegrázóbb eseménye, ami egész Európát megdöbbentette, felháborította. A vérlázító bécsi döntés ellen még a szabadságharcot vérbe fojtó orosz cár is tiltakozott, de hiába, a győztes Habsburg-fél az erőszak eszközét alkalmazta. Megfélemlítéssel, elrettentéssel akarta a magyarok szabadságvágyát elfojtani. A történelemkönyvekben olvasható tényfeltárások mellett a tragikus esemény részleteit is néhány sorban fel kell elevenítenünk, hiszen ma Kiss Ernő honvédtábornokra emlékezünk.
A szabadságharc leverése után az osztrák hadvezetés kegyetlen megtorlásra készült. A tizenhárom tábornokot fogva tartó orosz őrség parancsnoka időközben áthangolódott, emberi arcát mutatta, a fogvatartottakban már nem az ellenséget, hanem az életveszélyben forgó áldozatokat látta. Tudatta velük, hogy mozgásteret biztosított számukra. Egyik áldozat a közeli Monoron sógora birtokán tett rövid búcsúlátogatást, és rokonai erőnek erejével rá akarták venni, hogy ne térjen vissza a letartóztatottak közé, meneküljön. De ő az ajánlatot elutasította. Ehelyett sírhelyét négy tölgyfa között kijelölte, és a jelképes tett után visszatért az orosz katonai különítményhez. Az orosz parancsnok őt és társait napokon át őrizetlenül hagyta abban a reményben, hogy jobb belátásra térnek, élnek a menekülés lehetőségével. De nem ez történt. A tábornokokat naponta más-más kastélyba szállították, ami újabb szökési kísérletre adott alkalmat, de ennek sem volt foganatja. Közben vészesen telt az idő, a tábornokokat rövidesen át kellett adni az osztrák hadbíróságnak. Miért nem éltek a tábornokok a felkínált szökési lehetőséggel? – kérdezhetjük. Talán arra gondoltak, hogy menekülésükkel életüket meghosszabbítják ugyan, de katonai becsületük csorbát szenved. És rangjukon alulinak tartották, hogy kegyelemkenyéren éljenek. Arra is gondolhattak, hogy vértanúságuk századokon át ébren tartja majd a magyar szabadságharc emlékét.
Gróf Vécsey Károly visszautasította bírái bántó hangvételét, császári kamarás voltára és a címnek kijáró tiszteletre emlékeztette vallatóit, majd kijelentette: nem a magyar hadsereg támadta meg az osztrákokat, hanem a császári hadsereg tört a magyarokra. Tudom, milyen ítélet vár rám, hagyják hát abba a bíráskodási komédiát!
Október 6-án elővezették Kiss Ernőt és három társát, akikre csak azért várt golyó általi halál, mert nem voltak harcoló csapatok parancsnokai. Amikor felsorakozott a kivégzőosztag, Kiss Ernő honvéd altábornagy felkiáltott: „Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!” Ebben a pillanatban eldördültek a fegyverek, és három tábornok holtan hanyatlott a földre. Kiss Ernőt azonban nem érte halálos golyó, ezért a kivégzőcsapatnak maga vezényelt újabb sortüzet, mire egyik katona fejbe lőtte. Az áldozatok akasztása ezután következett. A holttesteket elrettentésül a bitófán hagyták. Amikor a város és a környező falvak népe az ítélet végrehajtásáról értesült, zarándokmenetben vonult a vesztőhelyre. Megszólaltak a harangok, ezrek zokogtak, imádkoztak, a tömeg egész éjszaka virrasztott.
A szabadságharc eszménye azóta a nemzet lelkében misztifikálódott. A vértanúk a nemzeti szabadság szimbólumává váltak. A tizenhárom aradi vértanú végleg megnyugodott, de az emléküket őrző magyarok nyugtalanok, mert azt látják, hogy a kegyelet helyén felállított Szabadság-szobor sokakat zavar.