Gyarmathy Zsigmondné Hóry Etelkát lenyűgözték a Nyugati Érchegység közelében elterülő Kalotaszeg néprajzi értékei. Nemcsak csodálta, de szorgalmasan tanulmányozta és gyűjtötte is a népi értékeket, maradandó életművet hagyott az utókorra. Az 1848-as szabadságharcot követő letargikus hangulatban kulturális tevékenységbe kezdett: kalotaszegi házat hívott létre, ami rövid idő alatt a helyi és környező táj népi értékeinek tárházává lett. A manapság divatos tájházak a „Kalotaszegi házra” emlékeztetnek, amelyben a helyben összegyűjtött tárgyak a múlt értékeit jelenítik meg. Általuk megismerhetjük a környéken élők életmódját, alkotásait. A kultúra a biztos alapra épített házhoz hasonlóan hagyományra épül, a múlt továbbadását, továbbélését jelenti.

Bartók és Kodály itt fedezték fel az erdélyi népzene különös értékeit. Később Szentimrei Jenő a kalotaszegi falvak mintegy ötven szereplőjével színre vitte a Csáki bíró lánya című balladajátékot, ami számos erdélyi, bánsági, partiumi városban, valamint a magyar és román fővárosban is igen nagy sikert aratott. A természeti kincsekben szegény Kalotaszeg gazdag szellemi értékeket mutatott fel.

Később Kós Károly, Kalotaszeg „szerelmese” tartotta ébren a tájegység iránti érdeklődést. A Kalotaszegre látogató turisták közül kevesen tudják, hogy a színes népművészeti látnivalók e tájnak csupán az ünnepi arcát tükrözik, a háttérben is számos érték található. Kalotaszeg Adyt is megigézte: „Pompás magyarok, templomból jövet, / Mentek át a Kalota folyón / (…) Mennyi szín, mennyi szín (…) S micsoda nyugodt, nagyságos arcok.” A költő nemcsak felesége, a közeli Csucsán született Boncza Berta révén kötődött Kalotaszeghez, hanem a nyárszói dédszülők rokonságát is számontartotta.

A történelem a színes látnivalókon kívül más, fájdalmas emlékeket is tartogat. A tatárjárás Kalotaszeget elpusztította, csak a gyerőmonostori templomtorony emlékeztet a középkori tragédiákra. Később, az 1848-as szabadságharc idején az Érchegység felbújtatott csapatai felgyújtották a falvakat. A lakosság a hegyekbe menekült, elvándorolt, a magyar nemesi családok szétszéledtek.

Kós Károly életét, munkásságát Kalotaszeg kultúrájának, művészetének szentelte. A sztánai hegyoldalon épített otthonában, a Varjúvárban telepedett le, itt álmodott, tervezett, szerkesztett, bátorított, innen irányította a két világháború között az Erdélyi Helikon irodalmi folyóiratot, az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót és a Barabás Miklós Társaságot. Tragédiaként élte meg az általa létesített szellemi központ pusztulását. A mócvidék támadói a lerombolt épület berendezését széthordták, odavesztek az író kéziratai, könyv- és levéltára, építészeti tervrajzai. Mindent elölről kellett kezdeni, de a szellemi vezér nem torpant meg, töretlen következetességgel folytatta nemzetépítő munkáját.

Kós Károlyt érzékenyen érintette az aggasztó demográfiai helyzet. Kalotaszeg már jóval korábban az önpusztítás útjára lépett, a családok elsöprő többsége csak egy gyermeket vállal, az elhíresült „egyke” mellett dönt. Alig akad, aki megpróbál az árral szemben úszni. Czira Bálint lelkipásztorról, a nádasdaróci lelkipásztorról jegyezték fel, hogy gyülekezetében felvette a küzdelmet az egykézés ellenében. Példát mutatott, tíz gyermeket vállalt, akiket feleségével szerény körülmények között felnevelt. Példáját sokan csodálták, de alig követték. A szociológusok szerint a kóros jelenségnek több oka van, többek között a kedvezőtlen gazdasági viszonyok akadályozzák a népesség gyarapodását. A kalotaszegi ember nehezen jut vagyonhoz, termőtalaja harmadrendű, életkörülményei mostohák, ezért nem hajlandó a nehezen szerzett javait megosztani. Az udvarok, a magas fedelű, zsindelyes tornyú házak és templomok lassan elnéptelenednek, a temetőben szaporodnak a pogány emlékeket idéző kopjafák. A fiatalokat felszívja a közeli nagyváros. Az „egykével” a magyarság teret veszít, a betelepülők teret nyernek. Az „egyke” ássa Kalotaszeg sírját. Az emberek érzik, hogy kihalni fájóbb, mint meghalni.

Különös élmény Kalotaszegen a nyüzsgő turistáktól távol maradni, és barangolás közben elmélázni, a múltat megidézni. A barázda szabdalta szántóföldön megpillantani a dolgozó embert, amint még ma is az ekefordulónál megpihen, porlepte ingével letörli arcáról az izzadtságot, majd a távolba néz, és a láthatár peremén az ég és föld találkozását szemléli. Átvillan agyán a gondolat: rövid az élet és kilátástalan a jövő. A múlt fénye és gyásza megcsillan emlékezetében. Ez a föld szülei, ősei hagyatéka, egykor ez a föld volt számára a haza, de most már csak szülőföld. Nehéz ráébredni a valóságra: a szülőföld többé már nem haza.