Egy középkori legenda szerint a mainzi püspökség területén élt egy rendkívül művelt, Johanna nevű nő, aki férfinak öltözve kolostorba vonult. Eljutott Athénba, majd Rómába, és nagy tudása miatt előbb pápai titkárrá, majd bíborossá, végül pedig pápává választották. Csakhogy pár év múlva várandós lett, és éppen a Laterántól a Szent Péter-bazilikához vezető úton lovagolva szülési fájdalmai jelentkeztek, majd a szülés közben meghalt. Az utcát, ahol gyermekét világra hozta, vicus papissának nevezték el. A késő középkorban, a reneszánsz idején, a legenda széltében-hosszában elterjedt, és sokan el is hitték, a nőpápának később szobrot állítottak. A legenda arra utal, hogy a női papság gondolata már a középkori embereket is foglalkoztatta, ami napjainkban a harcias feminista körökben gyakori téma. Megjegyezhetjük: ha igaz lenne a nőpápáról szóló történet, akkor a nők pappá szentelését már a középkorban bevezették volna.

A pszichológiából tudjuk, hogy a férfiasság és nőiesség – mint polaritás – minden egyes ember lelki alkatára jellemző, a nő tudatalatti rétege férfias, a férfié nőies jellegű. Mindkét nemnek meg kell tanulnia a teljes, egész emberré válást, az ellentétes nemi jelleg elfogadását, integrálását. A mi kultúrkörünkben a képzettség és a megnövekedett gazdasági függetlenség következtében a nők ugyan felszabadultak korábbi hátrányos helyzetükből, mégis az élet nagyobb terhét ma is ők hordozzák. A házimunka, a gyermeknevelés, a rászorulók, betegek, öregek gondozása szinte kizárólag rájuk hárul.

Jézus a nőket a férfiakkal egyenrangú embereknek tekintette, nők voltak a feltámadás első tanúi, az evangélium első hirdetői. Pünkösdkor a férfiakat és a nőket a Szentlélek egyaránt betöltötte. Pál apostolkodásukért dicséri őket, hiszen előbb hittek Jézusban, mint ő, ők voltak az első gyülekezetek szervezői (Róm 16,1–16). Az üdvtörténet tanúsága szerint számos nő elragadtatással tapasztalta meg Isten kegyelmének valóságát, kiáradását: a nők evangelizáltak, szerzetesrendeket alapítottak, az egyház megújításán fáradoztak, pápáknak, püspököknek tanácsokat adtak. Az egyház életében minden időben jelen volt a nőies lelkiség, amit a férfi vezetés gyakran korlátozott. A nők hivatalos, papi szolgálat nélkül is jelentős mértékben részt vettek és vesznek a keresztény spiritualitás alakításában.

A női spiritualitás az élet átadásának élményével is gazdagodik, ami csak az anyáknak jut osztályrészül. Amikor megtudják, hogy új élet hordozói, amikor világra hozzák gyermeküket és karjukba zárják az újszülöttet, az anyai örömöt transzcendens élményként élhetik meg. „Nagy dolgot művelt velem az Úr” – énekelte Mária, a gyermeket váró Boldogasszony. A kizárólagosan férfi igehirdetésben a női lelki élmények aligha juthatnak kifejezésre. Ha a közösségben nincs helye a női evangéliumi üzenetnek, azt Isten igére szomjazó népe hiányolja – állítják sokan. A protestáns egyházak a női lelkészi szolgálatot már bevezették.

Annak idején VI. Pál pápa bizottságot alakított, hogy a nők pappá szentelésének lehetőségét elemezze, de az egyházi férfiakból álló testület merev álláspontot képviselt. A Hittani Kongregáció Inter Insigniores hivatalos nyilatkozata kimondja: „Az egyháznak, hűségesen Urunk példájához, nincs joga nőket pappá szentelni. Ezt a szabályt követjük, mert úgy látjuk, hogy ez felel meg Isten egyházával kapcsolatos tervének.”

Kizárólag a Szentírás alapján nem dönthető el a nők pappá szentelésének kérdése. Az egyház változtathatna gyakorlatán, de a szokásjogot követi, arra hivatkozik, hogy a tizenkét apostol között nő nem szerepelt. A katolikus egyház szeretné véglegesnek tekinteni a hagyományos szemléletet és gyakorlatot, de a probléma megoldását a nyugati egyházban következetesen sürgetik, mondván: az egyház ma is hordozza múltjának minden terhét, azoktól alig képes megszabadulni. Kétségtelen, hogy nagyon sok vallásos nőnek nehezére esik, hogy egyházában a nyitás várat magára. Nagy tekintélyű teológusok – köztük hagyományos felfogásúak is – élénk vitákat kezdeményeznek, és megkérdőjelezik a véto fenntartását. Vészharangot kongatnak az egyre nagyobb méreteket öltő paphiány miatt, ami már Európa keleti országaiban is tapasztalható. Véleményük szerint a nők pappá szentelése hatékony fordulatot jelenthetne. Egy nyugati, vallását gyakorló, változást sürgető tollforgató nő így ír: „Krisztus nem apa-, hanem anyaszentegyházat alapított. Ha az Úr az életfakasztás hatalmát ránk, nőkre bízta, akkor a felszentelés révén Krisztust is »világra hozhatjuk az oltár asztalán, a kenyér és bor színe alatt«.”