Pungur Gyula egyházi pályára készült, de később irányt váltott, amit divatos kifejezéssel „pályamódosításnak” neveznek. A hivatás és szakma között különbséget kell tenni: a hivatásnak mély gyökere van, a szakma többnyire biztos megélhetést jelent. A papi, az orvosi, a nevelői pálya hivatást feltételez. A nap szülöttére emlékezve, időzzünk el a papi hivatásnál.

Sokan kétségbe vonják, hogy az ember természeténél fogva „vallásos lény”, ami annyit jelent, hogy lényegéből fakadó tulajdonsága a vallásosság. Nem kívülről rárakott díszítőelem, felületi réteg, amit könnyen el lehet távolítani. A divatos szellemi irányzat hiába állítja Isten helyébe az embert, az „új vallás” bálványimádásba süllyed, és a történelem tanúsága szerint a bálványokat előbb-utóbb ledöntik. A vallás objektív jellegű, magába foglalja annak eredetét, tanrendszerét, normáit. A vallásosság viszont a megélt vallás szubjektív élménye, azokat a belső tapasztalatokat foglalja magába, amelyeket az ember a hitével kapcsolatban átél.

A toleráns ateista tudomásul veszi, „megbocsátja”, hogy az egyszerű emberek hisznek, sőt azt is elfogadja, hogy ők hitükből erőt merítenek a nehézségek elviseléséhez. Hitüknek amolyan pszichikai mankó jellege van. Voltaire szerint a népnek szüksége van a vallásra, ha nem lenne Isten, ki kellene találni. De hogy művelt, a természettudományokban járatos emberek, tudósok között is vannak istenhívők, ez az ateista számára rejtélynek tűnik.

A jelenkori ateizmus már nem csupán néhány embercsoport elszigetelt ügye, mint a korábbi időkben volt, hanem a társadalom jelentős részének világnézete. A vallásosság elfojtható, lappangó állapotba kerülhet, mintegy tudatalatti állapotba kényszerítve, de előbb-utóbb felszínre tör. Az élet határhelyzeteiben, a szenvedésben, főleg halálközelben elemi erővel jelentkezik. A kultuszigény az egyházaktól elszakadt csoportosulásoknál mutatkozik leginkább. A spiritiszta szeánszoknak megvan a szertartása. A szabadkőművesség beavató szertartásai romantikus „liturgia” keretében mennek végbe. A szekularizált társadalomban megfigyelhető, statisztikákban rögzíthető a vallásosság visszaszorulásával arányosan terjedő valláspótlékok jelensége.

A technizált, termelésre és fogyasztásra, az élet élvezetére koncentrált életforma a lélek számára csak átmeneti megnyugvást jelent. Az összkomfortosan berendezett lakásban előbb-utóbb érezhetővé válik az ember transzcendens hiányérzete. Shakespeare drámájából Hamlet költői szavai visszhangoznak: „Lenni vagy nem lenni – ez itt a kérdés.” Kínoznak a gondolatok: megsemmisül-e létem, öntudatom, vagy mégiscsak marad belőlem valami? Miért hordozzuk magunkban a boldogság vágyát, ha a halál mindent elrabol? Miért fonódnak személyek köré a szeretet szálai, ha azok egykor majd szétszakadnak? Miért az élni akarás, ha minden belevész a semmibe.

Íme, egy életből kiragadott epizód. A pap a kórházban meglátogatta régi barátját, akiről tudta, hogy napjai meg vannak számlálva. A beteg is tisztában volt állapotával, erről akart beszélni. Nem a pappal, hanem az emberrel. Tudod – mondta halvány mosollyal –, nem koptattam a templom padlóját, de most, hogy közeleg a vég, elgondolkodom olyan dolgok felett, amelyekre azelőtt nem szakítottam időt. Nehéz elviselni a tudatot, hogy mindaz, amit gondoltam, terveztem, amit megéltem, egyik pillanatról a másikra eltűnik. Az élet ennyire értelmetlen nem lehet. Valami azt súgja, hogy még a vak sors sem űzhet velünk ilyen cinikus játékot, hogy a végén kiderüljön: az egész élet csak illúzió volt, vágyódás az igaz, a jó és a szép után. Most, a betegágyon érzem, hogy lennie kell valamiféle megoldásnak. Nem félek a haláltól, inkább az élet értelmetlenségének gondolata nyomaszt. Örülök, hogy van időm rendre elbúcsúzni azoktól, akik fontosak számomra. Irigyellek a hitedért. A látogató zsebéből apró feszületet kotort elő, és megkérdezte: letehetem az éjjeliszekrényedre? A beteg nem ellenkezett. Többé nem találkoztak. Amikor a hozzátartozó a gyászjelentőt átnyújtotta, megjegyezte: egy madzagra fűzött apró kereszt volt a halott nyakán. A pap arra gondolt, a beteg megtalálta a megoldást, és könnyet törölt ki a szeméből.

„Mi van túl minden tarkaságon? Világon, virágon, ruhákon? Lelken és testen? A semmi vagy az Isten? – kérdezi Babits. A csillag elérhetetlen, de rá kell figyelni, hiszen nincs más irányjelző. Az élet örök hitelező, a sors mintha labdázna szívünkkel, olykor visszadobja egy-egy részét annak, amit korábban elrabolt. A vallás majdnem olyan izgató, mint a szerelem. Minden igaz művészetnek, költészetnek két múzsája van: a vallás és a szerelem. E kettő legmélyebben vág bele az emberi egzisztenciába.