Néha megtörténik, hogy a színész megélhetési gondjai miatt kétkezi munkát vállal, de hogy egy kisgazda tollat ragad, és színműveket ír, hihetetlennek tűnik. Márpedig a kalotaszegi Tordaszentlászlón ez történt a múlt század harmincas éveiben. A sajtó többször foglalkozott a ritka eseménnyel, többek között ezzel a reklámjellegű címmel jelent meg cikk róla: Erdély színes madara. Györkös Ferencet a színház avatta színműíróvá a Szentlászlói vőlegény című írása révén, ami beillett a népművelés jegyében fogant sajátos színpadi műfajba.
Mindannyian szeretjük a játékot. Szokatlan lelki folyamat megy végbe bennünk, amikor játszunk. A játék az emberi lét nélkülözhetetlen, már-már ontológiai megnyilatkozása, amely lehetővé teszi, hogy az ember kilépjen a tennivalók szorításából, maga mögött hagyja a gondokat, a bénító görcsöket, függetlennek, szabadnak érezze magát. A játék átlépés a szürke hétköznapokból a látszat színes világába. Jól érzékelteti ezt a kedves családi jelenet is, amelyben az ifjú apa belép a gyerekszobába, és azt látja, hogy kisfia egy széksor mellett a padlón ülve átszellemülten „vonatot játszik”. Amint meg akarja ölelni fiát, az tiltakozik: Ne jöjj közel, mert megáll a mozdony!
A játék a boldog felelőtlenség légkörében zajlik. Nincsenek itt felnőttek, gyermekek, rokonok, nincsenek kötelességek és feladatok. A játszótér a tökéletes egyenlőség és igazságosság színtere. Minden résztvevő ugyanazokkal a jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik. A játszótér az egyetlen hely, ahol megvalósul az esélyek eszményi egyenlősége.
A játék a bűnbeesés előtti, felszabadult állapot boldog emléke, ami feledteti az idő múlását. A játékban az önösség is megengedett, a nyerni akaró játékost egyenesen bátorítják, szurkolnak neki. A sportpálya lelátóin azt látjuk, hogy mindkét tábor „Hajrá!”-t skandál kedvenceinek. A játékban kiszabadulunk a bűn sötét világából, itt az ember kiélheti sikerszomját, hatalomvágyát, agresszív hajlamait anélkül, hogy törvényszegést követne el. A játékban megszabadulunk az életösztön legnagyobb ellenségétől, az unalom nyomasztó érzésétől.
Amikor a valóságos életből átlépünk a játék légkörébe, a halál elveszíti „fullánkját”. Az idő és örökkévalóság között áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátong. Az örökkévalóság felfoghatatlan az időben élő ember számára, az örökkévalóság Isten létezési formája. Az idő pedig a teremtett lét kategóriája. Mit számít ez az örökkévalósághoz képest – mondták a régiek. Valóban, Isten örökkévalóságához viszonyítva a tiszavirágra emlékeztető földi élet röpke pillanatnak tűnik. De számunkra ez a minden. A múló időben rakjuk össze életünk mozaikköveit, valósítjuk meg önmagunkat, hogy az örökkévalóságban mindent százszorosan visszakapjunk. Odaát értjük meg létünk titkát, ébredünk rá: érdemes volt kockáztatni, egy lapra tenni fel mindent.
Fogyasztói társadalomban élünk, a felszínes szórakozás özönével átitatott, elveszítettük a játékhoz fűződő érzékünket, képességünket. Elveszítettük a játékba merült gyermek „isteni gráciáját”. Ahelyett, hogy folyton tennénk valamit, hagyni kellene, hogy olykor a dolgok felszínén szabadon ússzunk, hagyjuk a világot olyannak, amilyen, hiszen a világ nélkülünk, önmagában is szép. Meg kellene tanulni egyszerűen csak létezni, átérezni a lét abszolút többletét a nemléttel szemben. Az élet célja nem az, hogy megnyerjük a „játékot”, hanem hogy játsszunk, a tér és idő szorításában az öröklétből ízelítőt kapjunk.
A játék mosolyt csal az arcunkra, mert megszabadít a feszültségtől, a szorongástól, a tehertől. Nevetünk, mert szabadnak, boldognak érezzük magunkat. A mosolyt visszafogott nevetésnek tartják, noha valójában nem az. A mosoly több, mint nevetés. Az ősi kultúrák a szellemi lét el nem múló jellegére helyezték a hangsúlyt, aminek következtében kialakult bennük egy olyan életszemlélet, ami szerint a materiális világ jelenségei mulandók, elenyésznek. A dolgok lényege szellemi, a tárgyi világ mögött található örök, elpusztíthatatlan. A materiális fejlődés során a szellemi látásnak a képessége fokozatosan elhalványult. A népek mitológiájában van egy motívum, amit az istenek „alkonyának” neveznek. Ez akkor következik be, amikor a szellemi erők magára hagyják a földhöz tapadt embert. Olyan ez, mint amikor a szülő elengedi gyermeke kezét, aki bukdácsol, elesik, és így tapasztalja meg esendőségét.
Amikor az ember átváltott a materiális szemléletre, a világ mulandóságának nyomasztó érzésével találta szembe magát. Ennek az életérzésnek tolmácsolói a felvilágosodás filozófusai: Schopenhauer, Sartre, Camus, akik abszurdnak tartják a létet. Mosoly helyett komor, kétségbeesett képet festenek a boldogságra váró ember elé.