Elgondolkodtató a pillanat egyszerisége, ami visszahozhatatlan, megismételhetetlen. A pillanat az életben felkínált, az itt és most lehetősége. Csak a jelen pillanat áll az ember rendelkezésére. Minden pillanat beépül az élet szövetébe, és befolyásolja a folytatást. Az elmúlt pillanatot nem lehet megváltoztatni, az kudarc vagy siker formájában belefolyik a pillanatok tengerébe. Hogy ki, mit kezd a pillanattal, az időben élő beállítottságától függ. A hívő ember számára a pillanat az üdvösség lehetőségének kínálata. A pillanatban az idő kilép megszokott folyamából, a szív órájának nincs mutatója, az ember egy szempillantás alatt erőt, bátorságot, reményt meríthet, vagy akár kétségbeeshet. Végső soron egy pillanaton múlik, a halálban történő utolsó döntéstől függ az üdvösség is. Aki e pillanatban a hit kínálta lehetőséggel él, az döntésével az üdvösség kapujába érkezik.

A nap szülötte autóbaleset áldozata lett, egy tragikus pillanat vetett véget életének, szeretteitől sem búcsúzhatott el. Halála a keresztre feszített Krisztus utolsó perceire emlékeztet, aki szintén tragikus körülmények között, két gonosztevő között vívta halálküzdelmét. A bal lator a szenvedés elleni lázadás megtestesítője, a jobb lator pedig a bizalomteljes remény kifejezője: „Jézus, emlékezzél meg rólam, országodban.” (Lk 23,42) A jobb lator valóban rabló volt, az utolsó pillanatban elrabolta a mennyet: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43)

Az evangélium levegőbe röpíti kicsinyes elképzeléseinket: lehetetlennek tűnő, nem várt eseményeket tár elénk. Az ács, József fia valójában Isten fia, az Újszövetség első üdvözült szentje a jobb lator, az első megkeresztelt, a Palesztinát megszálló római hadsereg Kornéliusz nevű századosa.

Mind a hirtelen, mind a hosszú fizikai, pszichikai szenvedés után bekövetkező halál az életből távozó ember legnagyobb próbatétele. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyermek látványa pedig egyenesen megdöbbentő. Albert Camus A pestis című regényében leírja, mint fáradozik az orvos a maga eszközeivel, a pap pedig imájával a haldokló gyermek megmentéséért, de hiába. A gyermek halála lázadó, felelősségre vonó szavakat csal az orvos ajkára. Kimerülten, csüggedten ülnek egymás mellett. Az orvos bocsánatot kér ingerült szavaiért, mire a pap így válaszol: „Az eset meghalad minden határt, de talán szeretnünk kellene azt, amit nem tudunk megérteni.” Erre az orvos szenvedélyesen tiltakozik: „Nem, atyám, nekem más elképzelésem van a szeretetről. Halálomig vissza fogom utasítani azt a teremtést, amelyben az ártatlan gyermekek szenvednek.”

Felindultságában ki ne adna igazat az orvosnak? Ha lenne a fénynek és a sötétségnek külön istene, akkor a probléma megoldható lenne. De csak egy Isten van, ezért nehéz felfogni, hogyan egyeztethető össze a szenvedés, a keresztút az embert szerető Istennel.

A hívő ember hogyan talál itt megoldást? Tud-e egyáltalán kiutat mutatni azoknak, akik éppen azért lázadnak Isten ellen, mert „mindentudó”, „mindenható” létére olyasmit tűr el, amit ők, gyarló emberek másképpen, sokkal bölcsebben oldanának meg. Van-e egyáltalán elfogadható magyarázat a szenvedés megértésére, átértékelésére? A szenvedő Jób vajúdása nem fejezi-e ki találóan az örök emberi tehetetlenséget a szenvedéssel szemben? Vagy nem kísért-e meg bennünket is a gondolat, hogy Péter apostollal szemrehányást tegyünk Krisztusnak, amikor szenvedésről kezdett beszélni: „Az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, akik megölik.” (Mt 16,21)

A szenvedés gúzsba köt, rövidzárlatot okoz gondolkodásunkban. Virágot teszünk a kereszt lábához, hogy kissé elterelje figyelmünket a „Megfeszített” arcáról, de nagypéntek óta tudomásul kell venni, hogy a szenvedés a kereszt titka lett. A kereszten a józan értelmet meghaladó távlatok nyílnak meg. Rádöbbenünk, hogy Isten nem hatalmával, hanem szeretetével közeledik a lázadó, bűnös ember felé. Nem kényszerít, nem eltipor, hanem a szenvedő Krisztus szavaival suttogva megszólít. Felsejlik, hogy a szeretetnek nincs „logikája”, mivel végső mércéje meghaladja az emberi értelmet. A szeretetet csak megélni, nem pedig méricskélni lehet, amint azt a gyermekéért magát feláldozó anya is teszi. És ha már ebből az anyai életáldozatból is új élet fakad, mennyivel inkább feleletet ad a szenvedés értelmére Jézus halálig tartó szeretete.