Kérdés, melyre csak a szív ad feleletet

Audio file

„Előtted a küzdés, előtted a pálya, / Az erőtlen csügged, az erős megállja. / És tudod: az erő micsoda? – Akarat, / Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.” (Arany János)

Bácskai György életét tömörebben, találóbban nehéz lenne jellemezni. Rövid életrajzában a „legeredetibb gondolkodású méhészeti feltaláló” minősítés olvasható. Május utolsó napján született, a leköszönő tavasz és a beköszönő nyár találkozásakor, ami a méhek kirajzásának időszaka. Talán ez a két varázslatos évszak befolyásolta, hogy a méhekhez kapcsolja életét. Az olvasó képzeletében megjelenik a virágos réten, kaptárok közelében, döngicsélő méhrajok között forgolódó méhész. Derűs, idillikus látvány: a méhész olykor pihen, de az apró rovarok nem ismerik a pihenőt, rövid életüknek a szakadatlan tevékenység vet véget.

A néhány mondatos életrajz azonban nemcsak fényre, de árnyékra is utal: a nap szülötte ugyanis hadirokkant volt. Megtört, félszeg testtel kellett újra elindulnia, folytatnia azt a munkát, amit hadba vonulása előtt abbahagyott. Az erős akarat azonban csodát művelt.

Egy régi történet szerint két szerzetesjelölt a kolostor könyvtárában kutakodott, és az egyik kódexben olyan bejegyzést talált, amit nem tudtak értelmezni. A szövegben ez állt: hálásnak kell lenni Istennek, akár jót, akár rosszat kapunk tőle. A fiatalok az elöljárónál kértek magyarázatot, de ő a pipás, öreg ferences baráthoz küldte őket. Az öreg szerzetes a kérdés hallatán felkiáltott: fiaim, eltévesztettétek a házszámot, hiszen olyan emberhez jöttetek, aki életében semmi rosszat nem kapott Istentől. Keressetek olyan embert, akit Isten jóban és rosszban is részesített. A fiatalok távozóban megtudták, hogy a szerzetes már hosszú évek óta tehetetlen, ágyhoz kötött beteg. Hirtelen rájöttek a talány nyitjára: akinek ily nagy hite van, az minden felülről jövő adományt jónak tart és hálás érte. Az Úr adta, az Úr elvette – legyen áldott az Úr neve – fohászkodott a barát a bibliai Jób szavaival. Nem esett kétségbe, szenvedésében is Isten jóságára gondolt. Megköszönte, hogy életében számtalan jótéteményben részesült.

A ferences barát kiállta a hit próbáját, rájött, hogy a szenvedésben az ember közelebb kerül Istenhez, embertársaihoz és önmagához.

Kevés ember képes erre az evangéliumi szintre emelkedni. Az élet napfényes oldala Isten ajándékának tűnik, de az élet árnyékos oldalán sem vonja meg Isten szeretetét a szenvedő embertől. Felötlik a gondolat: miért nem torkollott Jézus élete örömbe, boldogságba, miért a golgotai halálba? – Azért, mert Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Mt 10,39)

Az evangélium e néhány szava a szeretet és örök élet titkát tárja fel előttünk. Jézus sikeres lehetett volna, uralma alá hajthatta volna a világot. Felléphetett volna diadalmas győzőként, de nem tette. Ő nem hatalmával, hanem keresztjével ajándékozta meg a világot. Mennybe ment, de keresztjét a földön hagyta. A szenvedő ember kérdésére nem szóval, hanem szenvedésével, a kereszttel válaszolt. Jézus az emberrel sorsközösséget vállaló Isten. Szenvedése, halála és feltámadása elindította azt az átalakító, végső folyamatot, ami révén a szenvedésben megtisztuló világ révbe jut. A szenvedő embernek hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy felfogja szenvedésének értelmét.

A szenvedésben az ember közelebb jut önmagához, olyannak ismeri fel önmagát, amilyennek Isten teremtette: nagyszerűnek, szelleminek, ugyanakkor esendőnek is bűnei miatt.

A szenvedésben az ember kiemelkedik önző énjéből, rátalál embertársára. Együtt szenvedjük a fájdalmakat, kudarcokat, és így közelebb kerülünk egymáshoz. A szenvedés lebontja az elválasztó falakat. A barátság ára az áldozat, az igazi barátság a nehézségekben érlelődik. A szenvedésben az ember közelebb kerül Istenhez. Átéli azt az állapotot, amikor nagy fájdalom éri, de könnyei mégsem jönnek szemébe, a kín csak belül marja, égeti. Könnyei befelé folynak.

A szenvedés láttán felmerül a kérdés: Vajon Istent is érinti a szenvedés? Magunkra hagy-e Isten a szenvedésben, vagy részt vesz benne? Isten Krisztus szenvedésében adta meg a választ a kérdésre. A teológus árnyaltan fogalmaz: csak analóg értelemben beszélhetünk Isten szenvedéséről. Az analógia hasonlóságot, de egyben alapvető különbséget is jelöl.