A második világháborúban a hadszíntérré vált Erdélyből a Székely Nemzeti Múzeum levéltári anyagát Magyarországra menekítették. A mintegy 54 ládában elhelyezett gyűjtemény 1945. március 29-én a zalaegerszegi vasútállomáson bombatámadás következtében porrá égett. Az elpusztult régiségek között voltak a Régi Magyar Könyvtár egyedi példányai, középkori kéziratok, lustrakönyvek, egyházi anyakönyvek és a képtár féltett festményei. A múzeum vezetősége menteni akarta a menthetőt, nem számolt a kockázattal. A többször gazdát cserélt, kifosztott Erdélyt újabb veszteség érte. Elveszett az ország kétharmada, és „megfogyva bár, de törve nem”, a magyarság átvészelte a veszteséget, folytatta a fennmaradásáért vívott kisebbségi küzdelmet, abban a meggyőződésben, hogy amit a jelenben tesz, az a jövő záloga. A kultúra csaknem olyan éltető elem, mint a vallás, nem járulék, hanem létkérdés. A reményről sok szó esik, talán azért, mert hiányát érezzük. A hitetlenséggel Isten ellen, a szeretetlenséggel az embertársak, a reménytelenséggel jövőnk ellen vétkezünk.

Gerecze Péter régész, történész arra emlékeztet, hogy a múlt megismerése nem kedvtelés, hanem feladat. Mind a régész, mind a történész tudja, hogy a múlt feltárásában tudós elődeik már kitaposták az utat. A történész helyzete könnyebb, biztonságosabb, hiszen ő az írásos emlékek birtokában betekinthet a letűnt idők társadalmi életébe, történéseibe.

A régészre vár a feladat, hogy a ködbe vesző őstörténetet kutassa. Írásos emlékek híján meg kell szólaltatnia a múlt szórványosan megmaradt tárgyi emlékeit. A színképelemzés a közelmúlt találmánya, a radiokarbonos vizsgálatok lehetővé teszik a leletek korának megállapítását, de még a vegyi elemzés ellenére is a régész a régmúlt ködében tapogatózik, csigalassúsággal halad lépésről lépésre. A magyarság Európa egyetlen nem indoeurópai népe. Ez a „másság” tette lehetővé, hogy a környező népek tengerében megőrizze szellemiségét, nyelvét, kultúráját. A magyar őstörténet népünk gyökereit, eredetét kutatja. Kutatási tárgya a honfoglalás előtti mintegy kétezer év. A múlt ismerete életbevágó, hiszen nincs jövője annak a népnek, amely elfelejti múltját. Babits szerint: amint fogy a jövendő, egyre drágább lesz a múlt.

A régésznek és a történésznek kéz a kézben együtt kell működnie, hogy hiteles, elfogadható képet tárjon a múltat megismerni akarók elé. Meglepő, ha a történész „nyeregben” érzi magát, és harsány kijelentéseket fogalmaz meg a tudomány égisze alatt. Európa-szerte mintegy száz kisebbség él nemzeti közösségekben vagy etnikai csoportokban, amelyek történelmükben, nyelvükben, kultúrájukban különböznek. A többségiekkel való együttélés soha nem volt feszültségmentes.

1996-ban, a honfoglalás 1100. évfordulójának ünnepségén az akadémia akkori történész elnöke ahelyett, hogy a múlt szellemi igézetének hangot adott volna, sokak meglepetésére támadásba lendült. A finnugor eredetelméletet kétségbe vonó történészeket pellengérre állította. Kijelentette: „a romantikus történelemszemlélet eddig is számos helytelen elméletet szült, ilyen például a kettős honfoglalás és a hun származás gondolata.” Állítása szerint több kiváló történész, így László Gyula elmélete is a burjánzó dilettáns vélemények közé került. Az ünnepségen elhangzott előadás heves vitát indított. A finnugor elméletet elutasító történészek a sajtó hasábjain fogalmazták meg kifogásaikat. Szerintük az immár kétszáz éve tartó eredetvita felelevenítésének nincs helye a nemzeti ünnepen. Elfogadhatatlan, hogy a magyar hivatalos történetírás dogmává merevítette a finnugor elméletet. A történelemtudományban, mint a többi tudományágban is, elméletek vannak, amelyeket az újabb kutatások eredményeivel szembesíteni kell, amit a finnugor elmélet képviselői eleve elutasítanak. A diktatúra idején a tudományos érvelés helyett a politika eszközeivel szereztek érvényt merev állásfoglalásuknak.

A „hivatalos” magyar történetírás annak adott hangot, hogy a magyarságnak nincs, és nem is lehet ősi származástudata. Mi volt a magyar honfoglalás? – Szerintük egy szétvert magyar sereg fejvesztett menekülése, ugyanis a besenyő–bolgár támadás kergette a magyarokat a Kárpát-medencébe. A provokáció jellegű, honfoglalásról szóló elméletet elfogulatlan, tárgyilagos, tudományos történelemszemléletnek akarták láttatni. A finnugor elmélet „tudósainak” nagy hatású fegyvere a megbélyegzés volt, és az is maradt. Azokat a történészeket igyekeztek kirekeszteni, megbélyegezni, dilettáns ábrándozóknak nevezni, akik a magyar őstörténet kutatását szívügyüknek tekintik.

Az egymásnak ellentmondó források kuszasága a korábbi és újabb ismeretek átgondolását, mérlegelését igényli. A történész nem jelentheti ki, hogy a megfellebbezhetetlen igazság birtokában van. Ami számára igaznak tűnik, az később, újabb források tükrében, veszíthet meggyőző erejéből.