Vajkai Aurél etnográfus, a nap szülötte, a népi művelődés és a paraszti kultúra alapos tanulmányozása után folytatta későbbi tevékenységét.

A néplélek fogalma először Hegel filozófiájában jelent meg. A filozófus azt állította, hogy a világtörténelem, a haladás mozgatórugója a görög, a római és a germán népszellem, ami a hősökben, nagy formátumú emberekben testesült meg. Ők nemcsak korukra, de az egész történelemre hatást gyakoroltak. A népszellem a romantika világának visszatérő gondolata. A romantikus irodalom rajongói a láthatatlan, de érzékelhető népszellem szolgálatába szegődtek. Azt állították, hogy ők a nemzet „őslelkének” szószólói.

A modern pszichológia tagadja a „népszellem” létezését. Freud és Jung felfedezései viszont közel állnak a népszellemet vallók nézeteihez. Freud materialista felfogásában a lelket energiarendszernek képzelte el, amelyben különböző irányból erők hatnak. A „felettes én”, az „én” és az „Ős-én” az emberi lélek hármas összetevője. A tudattalan „ős-énből” vulkanikus erőkként törnek fel az ösztönök. Az „én” a centrum, az érzékelő központ, amelynek eleget kell tennie a külvilág elvárásainak. Az „ős-éntől” hajtva, a felettes „én”-től korlátozva és a külvilágtól visszaszorítva igyekszik az „én” teljesíteni feladatait, ami abban áll, hogy összhangba hozza azon erőket és hatásokat, amelyek benne és reá hatnak.

Németh László, a jeles író aligha vádolható azzal, hogy Freud és Jung hatása alá került, írásaiban mégis a mélylélektan eredményeivel kacérkodik. Felteszi a kérdést: Mi a magyarság lényege, sajátos faji jellege? A múltat elemző írásaiban „hígmagyarról” és „mélymagyarról” beszél, és olvasóinak a „visszametszés” elvét ajánlja. Amint a kertész levágja a fölös hajtásokat, hogy a törzs zavartalanul, erőteljesen fejlődjön, úgy a szellemi élet letéteményeseinek is használniuk kell a kritika ollóját, hogy megtisztítsák, életképessé tegyék a gyökeret. Visszametszeni, irtani kell akár a legszebb ágakat is! Mindent le kell vagdosni, hogy csak az ősi tuskó maradjon, a hamisítatlan, dísztelen tönk. Ez a kegyetlen önműtét az utolsó remény a magyarság fennmaradására. Önmagunktól elidegenedve egyetlen mentségünk, ha kitépjük önmagunkból mindazt, ami idegen. Kicsik leszünk ugyan, de önmagunk maradunk, szellemben fajtiszták, sűrűn és mélyen magyarok.

A nagy népek nincsenek veszélyben – érvel a szerző –, a hatalmas fának nincs szüksége visszametszésre, de mi kicsik vagyunk, létünk folyton veszélyben forog. Helyzetünk a meglopott ember lelkiállapotára hasonlít, aki megmaradt értékeit körömszakadtáig védi. Lélektanilag érthető a nemzet jövőjéért aggódó író meghökkentő vélekedése.

Németh László még Vörösmartyt és Arany Jánost is kizárta az általa önkényesen felállított „mélymagyar” kategóriából. Babits cáfolta a tetszetős, de elfogadhatatlan teóriát. Szerinte a botanika törvényei nem érvényesek a szellemi élet jelenségeire. A kultúra hajtásai vajmi kevéssé hasonlíthatók a fa ágaihoz. Ha a fa ágait levágják, sarjadhatnak helyettük szebb hajtások, de az Eötvösök, Vörösmartyk, Arany Jánosok pótolhatatlanok, még akkor is, ha Németh László mérlegén nem tűnnek elég súlyosnak. Németh László kertészollója a törvényes származású, egészséges gallyakat is lemetszené, néha csak azért, hogy a lomb ritkuljon, ne terhelje a fát. A „kertész” önkényes alakítója akar lenni a fának, belekényszeríti egy általa elképzelt keretbe, nem tűri, hogy szabadon koronát eresszen. Ilyen diktátori ösztön hajtja a visszametszés gondolatának hirdetőjét.

Ez a szélsőséges szemlélet figyelmen kívül hagyja, hogy az új hazába bevonuló magyarság jelentős vérveszteségen esett át. A Kárpát-medencében ezer esztendőn át a magyarokon szűrődtek át a szláv, germán, török néprétegek. Többször kiirtották a magyarság jelentős részét, ami folytonos bevándorlást eredményezett. Később a magyar királyok tudatos, távlatokban gondolkodó telepítési politikájukkal igyekeztek a nemzet fennmaradását biztosítani. Ugyanakkor számtalanszor igazolást nyert, hogy az idegen nevű magyar a nemzeti érzésben, öntudatban messze felülmúlta magyar származású honfitársait. Ha képzeletünkben pergetjük viharos történelmünk eseményeit, amint kép kép után következik, a magyarság változó arcképeit látjuk. Értelmetlen hát kérdezni: ki az eredeti, az igazi? Mindenki, aki a magyar kultúrában, szellemben elmerül, mindenki, aki magyarnak vallja magát, az magyar.

Genetikai értelemben bármint is szemléljük a mai magyarságot, annak már kevés köze van a honfoglaló magyarok genetikai állományához. A tudósok kimutatnak bizonyos ősi, genetikai sajátságokat, melyek a bennünket körülvevő népekre nem jellemzők, de ez kevés. A magyarság önazonossága, összetartozása leginkább a nyelvben és a kultúrában követhető nyomon.