Kiss Mór jogász a végrendeletről jogtörténeti könyvet írt, amelyből az olvasók megtudhatják, hogy már a római polgárok ebben a formában hagyták hátra javaikat az utódokra. A szóbeli és írásos végrendelet azóta az életalkony velejárója lett. A törvényes végrendelet elkészítése a közjegyző számára rutinszerű aktus, a végrendelkezőnek viszont megható esemény. Nehéz megválni mindattól, ami a végrendelkező életterét kitöltötte, elkísérte. De bele kell nyugodni a végzetbe. A költő szerint „Az élet örök búcsúzás, / ó, bárcsak tudnánk távozáskor / fényt hagyni, mint a Messiás!” (Mécs László) A búcsúzás helyett talán megfelelőbb szót találhatunk: az élet folytonos átmenet.

Az első átmenet akkor történt, amikor édesanyánk világra hozott. Ezt követte a gyermekkor, a kamaszkor, a felnőttkor, majd az öregkor átmeneti sorozata. A végső átmenet az emberiből az isteni létbe történő átmenet. Az első átmenet beleegyezésünk nélkül történt, hiszen nem kértek engedélyt tőlünk, hogy megszülessünk. Már a római bölcs is azt írta: a sors létbe dobott, beleegyezésem nélkül. A végső átmenet az előzőkhöz képest felmérhetetlen jelentőségű. Ha ezt nem vesszük fontolóra, akkor az Isten szó számunkra alig mond valamit.

A napnyugta is átmenet a nappalból az éjszakába. A kisgyermek fél a sötétségtől, amint az élettől búcsúzó is fél a sötét haláltól. A naplemente szépségének látványa talán elűzi a halál sötét gondolatát. Ha a végrendelet fogalmazója a lemenő napot nézné, csodálná, keze nem remegne meg, és lelkét sem kínozná gyötrő gondolat.

A napnyugta „égi színjátéka” lényegében két „felvonásból” áll. Az első jelenetben a nap még a láthatár fölött tündöklik, sugarai közvetlenül érintenek, de már megváltozott, „megszépült” színekben. Az égbolt keleti sarkán megjelenik az a sötét sáv, amelyet földárnyéknak neveznek. Időközben a nap korongja lassan alászáll, és eltűnnek az utolsó, közvetlenül érkező sugarak. A fényjátéknak azonban ezzel koránt sincs vége. Sőt, a legvarázslatosabb rész most következik. Még nincs sötétség: a napsütés csak a Föld felszínén szűnik meg, a felettünk lévő légrétegek még fényben úsznak, és a légköri gázok atomjai, molekulái minden irányba szétszórják a fényt. A fény szóródását elősegítik a légkörben lebegő porszemek. A felső légrétegekben látható napfény ilyenkor közvetett úton érkezik hozzánk, ami az égboltnak misztikus félhomályt kölcsönöz. E néhány percben még a virágok és növények színárnyalatai is szembetűnőbbek. Külön csodája a színes égi jelenségnek, hogy a magasban, az alkonyati fényben a szennyezett porfelhők megszépülnek, és az égi jelenség szemlélőit sem ugyanazok a színárnyalatok gyönyörködtetik. Szemünk ugyanis nem egyformán érzékeny a különféle fénysugarakra. A szemlencse és a szemben lévő fénytörő elemek állapotától függ, hogy melyik színárnyalatot milyen élességgel látjuk. Két egymást követő alkony közül egyik embernek egyik, a másiknak a másik naplemente jelent nagyobb élményt.

Amikor a nap a láthatár alá bukik, már csak a magasabb légrétegből verődik vissza némi halvány fény. Ezzel véget is ér a szürkület, de az égboltra tekintve azt tapasztaljuk, hogy az alkony fenséges színjátékának még a zárójelenete is tartogat egy különös meglepetést. Az elsötétülő égbolt szélén különleges sáv jelenik meg: az ezüstfény. Ez a szelíd fény egy ideig ránk mosolyog, majd kialvása jelzi az éjszaka beköszöntét. Irigyelhetjük a szépre fogékony, a csodálkozni tudó embereket, hiszen ők a naplemente látványában a földön túli szépséget is könnyebben felfedezik.

A naplemente az elmúlásra emlékeztet. Az őskeresztények a halált mennyei születésnek nevezték. A halálban a halandó állapotból lépünk a halhatatlanságba. A halál, amitől annyira félünk, valójában az élet legmagasztosabb pillanata, az élet kiteljesedése, megdicsőülése. A titokzatos átmenet oldja fel az élet talányát, a halálban jutunk el igazi önmagunkhoz, értjük meg, hogy mi volt a végtelen Isten célja velünk, gyarló teremtményeivel. A mennyország nem szentképek aranymázas angyalkáival telt felhőbirodalom, ahol az üdvözültek untomig hozsannáznak a mennyei trón körül. Ellenkezőleg. Találkozás mindazzal, amire igaz emberségünk vágyott. Álmaink beteljesülése, a földi élet befejezetlenségének befejezése. Az ember legmélyebb vágyát szólaltatja meg Juhász Gyula: „Valahol lenni kell egy lakomának, / Hová hivatalos, kit idelenn / Halálba űzött az éhség, a bánat, / A reménytelen szerelem. // Valahol lenni kell egy palotának, / Hová bejáratos, kit idelenn / Minden örömből és fényből kizártak.”