Az ellentétes fogalmak egymás mellett szembetűnőek. A munkakerülő és munkamániás, a szakavatott és szakbarbár szavak hallatán a fogalmakat megtestesítő személyeket magunk előtt látjuk, hiszen többnyire képekben gondolkodunk. A kevésbé szalonképes szakbarbár szó hallatán olyan személyre gondolunk, aki a saját szakmáján kívül semmi más iránt nem érdeklődik, semmi mással nem foglalkozik, csak saját, szűk foglalkozási területével. Olyan, mintha az egész világból csak egy szeletet látna, és azt is csak úgy, ahogyan ő látni akarja. Perger János nem rekedt meg a jog merev kereteinél, túllátott azokon, a történelem is érdekelte. A felszínes, dilettáns kíváncsiságon túl tanulmányozta az ősmagyarok történetét, amiről A magyar és hazája címmel könyvet írt.

Ha valaki a múltat idealizálja, annak pozitív előjelű eseményeit abszolutizálja, az a múlt szereplőit változatlan állóképben szemléli, miközben ő maga is megmerevedik, akárcsak a bibliai Lót felesége. Olyan, mint mikor filmvetítés közben üzemzavar miatt csak a mozdulatlan kép látható. A magyar nép születésének bonyolult problémakörében éppen az idő a legnagyobb akadály. A múltba történő időutazás bizonyos határokon túl szinte lehetetlennek tűnik. Vagy mégse? A kísérlet nem reménytelen, hiszen a tudomány nem ismer határokat. Ami ma még titok, arra holnap fény derülhet.

A Biblia beéri azzal: „Kezdetben Isten megteremtette az eget és a földet.” A tudományt viszont a kezdet rejtélye foglalkoztatja, a kezdet titkába akar bepillantani. A régészek sírokat, házalapokat, használt eszközöket tárnak fel, de azok számtalan esetben keveset mondanak. A túlmagyarázás viszont letér a tudományos kutatás vonaláról, hitelét veszíti. Az őskori tűzhely korát meghatározó régész ezer évekkel számol, a paleontológus, a geológus, aki egy hegyvonulat korát igyekszik meghatározni, évmilliókban gondolkodik. A régmúltat kutató tudósok tudják, hogy beláthatatlan idők méhében fogant meg, jött létre a letűnt világ. Csodálni vagy talán irigyelni kell a régészt, aki olykor bűvészetre is képes: hasznavehetetlennek látszó törmelékből csodás tárgyakat rekonstruál, és a helyreállított elemekből megjeleníti a régmúltat.

A múlt kutatói között vita tárgya, hogy a finnugor hagyomány vagy a türkökkel való találkozás hatott-e nagyobb mértékben a magyar kultúrára. Bizonyos, hogy az írással kapcsolatos szavaink török eredetűek. A művészeti ágak közül a népdalok ősi gyökereit kutatta és fedte fel Kodály és Bartók. Rámutattak, hogy népzenénk ötfokú hangrendszere ősi közös örökség. Az ősmagyarok körében szép számmal voltak énekmondók, akik az elhunyt vagy akár az élő vezér dicső tetteit megénekelték. Ezek az énekes emlékek később epikus formát is öltöttek. Sajnos a magyarság viharos történelme folyamán a múlt legtöbb emléke elveszett.

Halandó eleink halhatatlan művet alkottak, beírták nevüket a történelembe. Bárhogyan is alakul a jövő, a magyarokról mindig meg fognak emlékezni. A magyarság az ázsiai őshaza és az európai új haza ötvözete. Ázsia méhében fogant, és az európai keresztény kultúrán nőtt naggyá. Új időszámításra tért át, de nem feledte, hogy a kereszténységet mintegy kétezer évvel megelőzte. A Biblia képét idézve: a magyaroknak ó- és újszövetségük is van. Az előbbi szövetséget az óhazában, az utóbbit az új hazában kötötték, amire a vérszövetség és a kereszténységre történő áttérés véráldozata a bizonyíték. A kinyilatkoztatás azt ígéri, hogy Isten valóra váltja ígéretét, boldoggá teszi a benne bízókat. Az égi haza dicsősége azonban nem feledtetheti a földi haza küzdelmeit. A nemzetnek nemcsak odaát kell megdicsőülnie, hanem már itt, a földön is látnia kell a remény fel-felvillanó fényeit.

Manapság a múlt megközelítésének divatos módja a felszínes, szórakoztató jellegű kirándulás, ami nem teszi lehetővé, hogy a történelem szelleme megérintse az érdeklődők lelkét. A magyar történelem az iskolai tantárgyak mostohagyermeke lett, ha sok helyen egyáltalán van még ilyen tantárgy. A lényeget a pillanatnyi benyomás, a hangulat helyettesíti: egy kirándulás valamelyik csata színhelyére, egy várrom futólagos megtekintése, egy felszínes, szórakoztató előadás. Ennyi az egész, az időből többre nem futja. Az iskola gyermekének az időt nem a múlt tanulmányozására, hanem jövőt ígérő reáltárgyak elsajátítására kell fordítania – hangzik az indoklás. Felmerül a kérdés: vajon a jövendő nemzedékek is csak futó pillantást vetnek majd mindarra, amiért a jelenben élők keményen megküzdöttek?