„Krisztusom, / én leveszem képedet falamról. Torz / hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase / tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy. / Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan / derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen / enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa. / Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is / számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű / voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló. / (…) Sovány, széltől-naptól cserzett arcodon / bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két / parázsló szemedből sisteregve hullottak / borzas szakálladra az Isten könnyei.” (Dsida Jenő)

A költő a feszületet hamisítványnak látja, a víziójában megjelenő Krisztus egészen más, olyan, mint amilyennek a próféta látta: „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia (…) aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat.” (Iz 53,3)

Dsida Jenő sírja a Házsongárdi temető bejáratának közelében található. A sírhoz vezető rövid út a költő arasznyi pályájára, a sétányon látható kanyar pedig az életút viszontagságaira emlékeztet. Sírja előtt elmélázunk, az elmúlás gondolata kerít hatalmába: a hajnal vége alkony, a tavasz őszbe torkollik, a lomb lehull, a virág elhervad.

Dsida Jenő rövid élete egy gazdag költői életmű sűrítménye. Pályáját nem úgy kezdte, mint Erdély szellemi harcosai. Nem volt lázadó alkat, de a trianoni tragédia után az öntudatra ébredő, anyanyelvét, kultúráját féltő, megőrizni akaró magyar értelmiség lobogó lelkesedése őt is magával ragadta, és a transzilván eszme szolgálatába állította. A szülőföld iránti töretlen hűség, ragaszkodás sugárzik számos verséből. Képzeletében feltűnik a Kolozsvár körüli festői táj, a magasba törő Árpád-csúcs, a sziklás érchegység. Nem tartozott azok közé, akik Erdély címerével akarták hitelesíteni költészetüket, ő rejtetten vall szerelmet az ősi tájnak.

A halál egészen fiatalon jegyezte el magának. Nemcsak testében hordta a végzetes kórt, lelkét is átjárta a halál gondolata. Betegsége ellenére egész életet élt. Hitéből merített erőt, tudtul adta, hogy a betegség nyomasztó terhével is lehet élni, alkotni. Költői eszköztárában megtalálhatók a Bibliából kölcsönzött képek. Víziójában a vérrel verítékező Krisztust szemléli, aki a kereszten a szenvedést, a gyalázatot vállalva, a gyűlöletet szeretetté változtatta. A szenvedés egzisztenciális átélése, a megváltás drámájának ecsetelése költészetében már-már a misztikusok magaslatára emeli líráját.

Az Isten akaratában való megnyugvás gondolata leginkább a Nagycsütörtök című versében domborodik ki. A költő egy kellemetlen eseményre utal: lekéste a székelykocsárdi vonatcsatlakozást, és tétlenül várakoznia kellett egy hideg, barátságtalan állomáson. Emberi szóra, közeledésre, együttérzésre vágyott, de elhagyatottságában magára maradt. Körülötte ismeretlen emberek alszanak, s a teljes magányosság szorításában nincs senki, akivel megoszthatná kiszolgáltatott helyzetét. A vers tárgyi világának kettős síkja van: a kopár váróterem, ahol a költő számot vet magányával, és az Olajfák hegye, ahol a krisztusi szenvedéstörténet végbemegy. A tárgyi képek fokozatosan bibliai értelmet kapnak, a költő mindinkább a krisztusi szenvedéssel azonosul, ugyanazt a magányt és gyötrelmet éli át, mint Krisztus az Olajfák hegyén. Ebben a szorongó helyzetben ismeri fel a virrasztó Krisztus magányának, gyötrődésének értelmét, felsejlik előtte az áldozat misztériuma. A vers kifejlete már az evangélium világát tükrözi: „Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak… / Kövér cseppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”

A Nagycsütörtök a személyes áldozat végső értelmét, Krisztus megváltó áldozatának misztériumát nyilatkoztatja ki. A költő ezzel a verssel a szenvedésből fakadó üdvösség reményének ad hangot.

Dsida Jenő irodalmi sikereinek tetőpontján a halál közelségét érezte, szívbetegsége miatt kihagyó lélegzetvétellel küzdött. Megírta A félelem szonettjét, készülve a nagy számadásra. Utolsó verseiben szenvedése mellett az erdélyi magyarság sorsa feletti fájdalma is kifejezésre jut. Elbúcsúzott mindenkitől: fiatalon, harmincegy éves korában távozott az élők sorából. Sírfeliratát maga fogalmazta meg: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.”

A költő földi arca az enyészet martalékává vált, de lelki arca, melynek vonásait költeményeibe véste, halhatatlan.