A diktatúra idején hozzászoktunk, hogy mindent az államtól kell várni: az árak szabályozását, a bérek emelését, az életszínvonal javítását, a honvédelmet, a közbiztonságot. A demokráciában fellélegzünk, végre szabadok vagyunk, polgárként élhetünk. Nem kényszerítenek, hogy belépjünk a pártba, nem kell a gyermeket pionírszervezetbe tuszkolni, a politikai viccet is elsüthetjük, következmények nélkül. Az elvtárs polgárrá avanzsált, de még mindig a korábbi beidegződés szerint cselekszik. Azt érzi, hogy az állam felé nincs kötelessége, az tetszőleges, csak akkor indokolt, ha egyéni érdekeivel egybeesik.

Egy csontváz látványa nem kelt jó benyomást, még akkor sem, ha Hans Holbein Haláltánc című remek sorozatát reklámozzák. Hiába táncolnak a csontvázak, magukból kikelve, a nézőnek az elmúlás jut eszébe. Nem szeretünk az emberi szervezet belsejébe nézni. A szépet sokkal inkább a külső látnivaló jelenti számunkra: az ember arcvonása, arányos alakja, a szemek ragyogása, a mozgás eleganciája. Ám az emberben bujkál a kíváncsiság, hogy a felszínnél mélyebbre lásson. A társadalommal is így vagyunk, ha a felszínnél mélyebbre ásunk, „csontvázat” látunk, az emberek egymáshoz fűződő viszonyát rendező előírásokra, jogszabályokra találunk.

A társadalmi együttélés íratlan és írott szabályait a jog és az erkölcs határozza meg. A jog előírja a a mindenki számára kötelező normákat. A jogi keretbe nem foglalt szokás arra ad választ: mi a közösség elvárása, és mi idegen attól. Illyés Gyula a Puszták népében érdekes esetet említ. Az író egy alkalommal rokoni körben, búcsúzkodáskor kezet nyújtott a lánynak, aki vonakodva, pironkodva elfogadta azt. Illyés később arról értesült, hogy a lányt apja felelősségre vonta, mert a faluban úgy tartották, ha egy lány kezet nyújt a férfinak, azzal beismeri, hogy viszonya volt vele. A hagyomány megsértése azt vonta maga után, hogy a lányt az apai dorgálás mellett a jelenlévők is hallgatólag elítélték.

Az együttélésnek törvényes keretbe foglalt formája a jogszabály, ami kényszerrel szerez érvényt az előírásnak. Az együttélés enyhébb, de a kultúra színvonalát leginkább meghatározó ismérve az erkölcs. Berzsenyi híres sorai szerint: „…minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, melly ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.”

Amikor a mindennapi életben bűnről és bűncselekményről beszélünk, két különböző társadalmi jelenségről esik szó: egyik a jog, másik az erkölcs. Szerencsés esetben a kettő párhuzamos egymással. A bűncselekményt a közösség tudomására hozzák, ami büntetést von maga után. A bűn azonban nem jogi, hanem erkölcsi fogalom, megsértőit a törvény szigora nem bünteti. Szophoklész híres tragédiájában, az Antigonéban a hősnő erkölcsileg megdicsőül, bár jogilag bűncselekményt követett el. Ellenfele, a király viszont jogszerűen cselekedett, csak épp az erkölcs ellen vétett.

Korábban az egyház megkülönböztette az Isten és ember elleni bűnöket. Az emberi élet kioltását olyan bűnnek tartotta, amelyért mind a földi életben, mind a túlvilágon büntetés jár. Az adócsalás miatt a jogszabály büntet ugyan, de az elkövetőnek nem kell a túlvilági büntetéstől is tartania. A Tízparancsolat az ember lelkivilágában hivatott rendet teremteni, a jogszabály a polgár külső kapcsolatainak sérelmeit orvosolja.

A liberális irányzat az erkölcsi rendet kezdi ki, a hagyományos keresztény kultúra ellentéteként fogalmazza meg ideológiáját. Azon ügyködik, hogy az emberekből a bűntudat nyomtalanul eltűnjön. A sajtó, a televízió, a reklámok a bűntudatot az élvezettel, a mások iránti felelősséget az önmagunk iránti érdekkel, az önkorlátozást az önkiteljesedés hangzatos mítoszával helyettesítik. Meglepő az ötletgazdagság, amellyel az anyagi, testi boldogságot hirdető propaganda igyekszik elvágni azokat a kötelékeket, amelyek a hagyományos erkölcsi elvekhez kapcsolták az embereket. Ha ez a lázas igyekezet sikerrel jár, fontos mérföldkő, fordulat következik civilizációnk történetében. A vallás nélkül felnőtt nemzedék már nem tud mit kezdeni a bűnnel. A bűn eltűnőben van a lelkiismeretből, már csak a büntetőjog paragrafusa irányadó.

Egy olyan korban, amelyben Isten számtalan ember lelkiismeretéből eltűnik, ezzel a bűntudat is megszűnik. Az erkölcsi rendet tagadó vagy nem ismerő ember a törvényes előírás ellen vét, de eszébe sem jut, hogy tetteiért Isten előtt is felelősséggel tartozik.