„Tündéri május, lombot fakasztó, / Könnyű felöltőt szegre akasztó, / Légy üdvözölve: / Szívet fakasztó, emlék-marasztó. // Járok korzón, szívembe’ mámor: / Kacagva libben leányka-tábor. / De szép az élet… / Fél óra múlva – zuhog a zápor…” (Ady Endre)
A természet ébredésének, feltámadásának időszakában a költő ösztönzést érez: ne hagyja magát csapdába ejteni a lélek sötétségétől, az emberi kapcsolatok hidegségétől, a csalódásoktól, hiszen melegségre, szeretetre született. Az idő ugyan eljárt fölötte, de ismét szerelemre gyulladt, új álmokat szőtt, a másodvirágzás boldog időszakát élte.
A májusban született hegedűvirtuóz, Sára Nándor kedvelt zeneszáma Vivaldi A négy évszak concertója, abból is a Tavasz volt. Az első tételben Vivaldi a tavasz ébredését madárhangokkal és távoli mennydörgéssel érzékelteti. A középső tétel Az alvó pásztorról szól, aki békés álmát alussza, miközben kutyája hűségesen őrködik mellette. A harmadik tétel a Pásztortánc, ami a tél dermedtségéből megelevenedő játékos körforgás. A zenekedvelőt lenyűgözi a szárnyaló muzsika.
„Szökellni, szállni vágyom” – írta a hangulat önfeledt játékosságának sejtetéséül Sík Sándor. A költők, művészek majdhogynem versenyeznek a tavasz ábrázolásában. Mintha már az első barlangrajzok készítői is ráébredtek volna, hogy a magasba, a fény felé kell törni. Ez az igyekezet olyan életszemléletet tükröz, melynek természetes velejárója a gyermeki ártatlanság, nyitottság, a holnapba vetett bizalom.
A mitológia szerint az istenek az Olimposzon boldogan éltek, lakmároztak, ambróziát, a halhatatlanság italát kortyolgatták, és amikor azt látták, hogy az egyik istennő véréből virágok sarjadnak, örömükben táncra perdültek. Az Olimposz rövidesen virágözönben úszott. De az istenek örömükben a földi halandókról sem feledkeztek meg, a szomorú arcok láttán virágot szórtak a földre. Az istennők véréből sarjadó kökörcsin, ibolya, jácint, nárcisz elkápráztatta az embereket, a búslakodók örömre hangolódtak.
A virág a szépség, a tisztaság, a szerelem szimbóluma. A nappal kelyhét kitáró virág a jövendő gyümölcs reményét sugallja. Az ábrándozó szerelmes képzeletében az ötszirmú vadrózsa és a liliom az ember öt érzékére, a hatszirmú lótusz a makrokozmoszra utal. Angliában a kerti boglárkát agglegényvirágnak nevezik. Ha a fiatalember szerelemre lobban, kora reggel letépi a boglárkát, és zsebre teszi. Ha a virág estére elhervad, a csalódott szomorúan tudomásul veszi: az imádott lánytól nem sok viszonzást várhat.
A szerelem a vetítőgépre emlékeztet, ami a parányi filmet felnagyítja. A napfelkeltét idézi, amikor nyoma sincs a fellegeknek, minden fényárban úszik. A szerelmes álomvilágban, valamiféle földi mennyországban él. Azt érzi, hogy szerelmében elveszíti önmagát. Nincs számára többé se tér, se idő, ami elválasztaná szerelmétől. Akárcsak az örökkévalóságban, minden egybeolvad. A szerelem a romantikus regények örök témája, de a kaland csak addig tart, amíg a szerelmesek egymáséi lesznek. Az együttlét idején már veszít a szerelem a varázsából.
A lovagköltészet kifejlesztette a virágnyelvet. A romantikus költeményekben egyes virágok, zöldellő fák gondolati tartalommal jelennek meg, nyomukban a virágküldeményekből ki lehet olvasni a küldő érzelmeit, gondolatait.
A virágküldés ma is divat, de annak romantikája feledésbe merült. A romantikus korban a virágoknak jelképes értelmük volt, a szerelmes ifjú titkos kódot használt, „virágnyelven” küldte üzenetét kedvesének. A mai fiatalok akár több világnyelvet is elsajátítanak, de alig ismerik a virágnyelvet, noha az új színt vinne kapcsolatukba.
A régiek tudták, hogy a piros szín szenvedélyt, a fehér tartózkodást jelent. A halványkék visszafogott vágyra utalt, a tulipán a választott hölgy előtti udvarias hajlongást fejezte ki. A sárga színű virággal küldője kérdést intézett választottjához, amire határozott választ várt. A piros-fehér csokornak epekedő jellege volt, az együttlétet sürgette. Viszont az ismerkedés kezdetén a tiszta piros rózsacsokor szenvedélyes, rámenős szándékot jelentett. Ha a szerelem fokozatát jelző csokorra a hölgy fehér csokrot küldött, ez azt jelentette: „Kérlek, hagyj békén!” Ha piros és fehér, esetleg közte más színű virág is volt, akkor az illető várta az ismerkedés folytatását. A virágok közé csempészett csalánnak sértődöttség, elutasítás volt az üzenete. A vérvörös rózsacsokor félreérthetetlen üzenet volt: „Ne késlekedj, jöjj, fülig szerelmes vagyok!”
Változott a világ. Ma a szerelmesek a romantikus, virágnyelven történő kommunikáció és egymás alapos megismerése helyett a kaland rövid útját választják. Hirtelen lángra lobbannak, és a láng hamar ki is alszik. A szerelem tartós lángja nélkül hűvösebb és színtelenebb a világ.